Iparjogvédelmi Szemle, 1991 (96. évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 1. szám - Dr. Ficsor Mihály: A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról

A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról 37 dig e kedvezményezett alkotói pozíció „nem talált párjára” a vállalkozói adózás terén. Növekedett a feltalálói érdekeltség a találmány hasznosításában, anélkül, hogy a „puli- mechanizmus” beindítása végzett a másik pólus megfelelő adópolitikai ösz­tönzése megteremtődött volna. A találmányi és az újítási tevékenység közép­pontjában tehát az innovációs többletnyereség re­ményében kockázatot viselő vállalkozónak kell áll­nia. Ez éppenséggel nem jelenti az alkotói jogok és érdekek alábecsülését vagy háttérbe szorítását, hanem azt a felismerést is kifejezi, hogy a vállal­kozónak a műszaki fejlesztésben való érdekeltsége, az előnyök szerzésére irányuló, piacorientált maga­tartása az egyetlen valóságosan is működő, társa­dalmilag és gazdaságilag hatékony garanciája az alkotói jogok és érdekek érvényesülésének. A feltalálók és újítók keringenek, mozognak a vállalkozói szféra vonzásában, s nem fordítva — mondaná Kopernikusz. Normális esetben, tennénk hozzá mi, néhány olyan évtized után, amikor az ellenkezőjét próbálták bebizonyítani. Működni csak egyféleképpen működik. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet...!” A Tr. és az Úr. elő- és elkészítésére a kormányzati ösztönzésre folytatott ún. dereguláció keretében került sor — s a dátumnak itt jelentősége van — 1988. és 1989. fordulóján. A dereguláció igényeinek a rendeletek már azzal eleget tettek, hogy megszüntették a gazdálkodó szervezetek „belügyeibe” feleslegesen beavatkozó, ugyanakkor nem szankcionált adminisztratív előírásokat. A liberalizálás e pontig feltétlenül üdvözlendő volt. Az akkori, átmeneti politikai és gazdasági helyzet azonban koncepcionális kérdésekben is rányomta a bélyegét a jogszabályokra. E koncepciót éles és pontos fogalmazással jel­lemzi Kornai. Talán megbocsátható, ha e frappáns sorokat a szokottnál nagyobb terjedelemben idé­zem: „Magyarországon, akár csak jó néhány más szo­cialista országban, a reformfolyamat egyik vezérlő gondolata volt a „piaci szocializmus” eszméje... E szerint az állami vállalat maradjon továbbra is állami tulajdonban, de olyan körülményeket kell teremteni, amelyek között úgy viselkedik, mintha egy piac aktora lenne... Szeretnék erőteljesen és szépítés nélkül fogalmazni: ez az alapeszme ku­darcot vallott... A magánszektor tevékenységének természetes koordinációs formája a piaci mechanizmus. Ez kö­vetkezik a döntéshozó autonómiájából és a szabad szerződés jogából. Ezzel szemben hasztalan abban reménykedni, hogy az állami egység úgy fog vi­selkedni, mintha magántulajdonú lenne, és elkezd önként piaci formában működni. Nem és nem.”10) Kornai szerint a magyarországi adottságok mellett — tehát amíg „ az állami vállalatok tengere veszi körül a magánszektor apró szigeteit” — az állami vállalati szektor „szociológiai értelemben az állami bürokrácia része”, nem a „business”-, hanem a „government”- szférához tartozik. Ezt követően terjeszti elő Kornai sarkítva megfogalmazott javaslatát: „ne kapjon szabad kezet az állami vállalat vezetője!” Javaslatát a következőkkel indokolja: „Azok, akik az állami szféra liberalizálásáért szót emelnek, gyakran tesznek összehasonlítást a magyarországi állami vállalat vezetője és egy fej­lett tőkés ország magántulajdonú részvénytársa­ságának fizetett menedzsere között. Ügy gondol­ják, hogy ezek társadalmi helyzete nagyjában- egé­szében azonos. Nézetem szerint ez súlyos tévedés. A magánvállalatnál magánszemélyek károsodnak, ha a menedzser rosszul dolgozik; természetes sze­mélyek zsebére megy a kudarc. Itt viszont a me­nedzser az állami bürokrácia középszintű hivatal­noka. Ha rosszul végzi munkáját, akkor nem ál­lapítható meg, tulajdonképpen ki is károsodott, mert az állam feneketlen zsebéből folyik ki a pénz. A magam részéről, éppen mert híve vagyok a gazdaság liberalizálásának, az állampolgárral és a saját pénzét kockáztató magánvállalattal szem­ben akarnék liberális lenni. Ugyanebből az okból azt szeretném, ha szigorúan ellenőriznék, mire köl­tik az adófizetők pénzét az állam tisztviselői — és állami tisztviselőnek tekintem az állami válla­lat menedzserét is... Ne áltassuk azonban magun­kat: az állami vállalat menedzsere nem üzletem­ber, nem vállalkozó. Elkerülhetetlen, hogy miként a többi állami intézmény vezetője, ő is maximális költési lehetőséget kívánjon magának megterem­teni. Szeretne többet beruházni, több devizához jutni, több kemény devizáért vásárolható gépet és felszerelést importálni, többet utazni és munkatár­sait utaztatni, szeretne több bért is fizetni, mert ez teszi népszerűvé a munkavállalók körében, s ez­zel tudja levezetni a helyi feszültségeket. Mindezt megteheti, mert nem áll szemben olyan magán­­tulajdonossal, aki a saját zsebét félti ettől a túl­költéstől. Ha túlköltekezett, akkor végül is talál valamilyen megoldást: az állami költségvetés vagy a bankrendszer kisegíti. Mindaddig, amíg az állami szektor a népgaz­daság domináns szektora, a vállalatnak spontán, belső érdekeltségénél fogva nincs, és nem lehet ke­mény költségvetési korlátja. Ideje feladni azt a re­ményt, hogy ez az érdekeltség megteremthető.”11) Az előzőekből következik, hogy Kornai nem híve a szektorsemlegesség szólamának, nem párto­lója a szektorok azonos versenyfeltételeinek. „Fel­emelt fejjel” vállalja a gondolatot, hogy „ne része­süljön azonos elbánásban a népgazdaság minden szektora. Nem tarthat igényt azonos elbánásra az,

Next

/
Thumbnails
Contents