Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1990 (95. évfolyam, 1-6. melléklet
1990 / 1. szám - D. Ficsor Mihály: Egy vita dokumentumai
14 Melléklet 1990/1 - SzKV és hatékonyabb — eszköz a díjazás jogcímének, főbb arányainak és a díj iránti igény érvényesítésére szolgáló fórumoknak a meghatározása d) A TDDSZ részéről — a magyar megoldással szemben — mintaként állított NSZK-beli szabályozás a rendelkezés joga tekintetében az előzőekben vázolt gondolatmenetet fogadja el és követi, a munkaviszony és a szellemi alkotótevékenység összefüggését illetően pedig az alkalmazotti találmánykoncepciót érvényesíti. A TDDSZ az NSZK-beli jogszabályokból egyes jogtechnikai megoldásokat (pl. felajánlási kötelezettség) ragad ki, s ezeknek tulajdonít koncepcionális jelentőséget. e) Meg kell jegyezni továbbá azt is, hogy a TDDSZ-nek a munkaköri kötelesség és a rendelkezési jog tárgyában emelt az a kifogása, amely szerint a 77/1989. (VII 10.) és 78/1989. (VII.10.) MT rendeletek „ a munkáltatók és a munkavállalók között az adott kérdésben fennálló jogi helyzetet jelentős mértékben, a gazdálkodó szervezetek számára újabb előnyöket adva módosítják", azért alaptalan, mert a korábbi, azonos tárgyú rendeletekhez képest a szolgálati találmányok esetében a jogi helyzet változatlan (nem is változhatott, hiszen az Szt. szabályozta és szabályozza a szolgálati találmány fogalmát, illetve a szolgálati találmánnyal való rendelkezés jogát), az újítások tekintetében pedig csak egyszerűsödött és korszerűsödött annyiban, amennyiben kifejezi a szellemi tulajdon eszméjének nemzetközileg elfogadott koncepcióját. Az újításokról szóló korábbi jogszabály, a 10/1983. (V.12.) MT rendelet az újítással való rendelkezés jogáról nem tett említést. A rendelkezési joggal kapcsolatos világos és következetes szabályozás helyett részletes és bonyolult előírásokat tartalmazott az újítási javaslat más gazdálkodó szervezethez történő benyújtására. Mivel azonban a gazdálkodó szervezet e rendelet szerint jogosult volt — az újító díjazására vonatkozó szerződés megkötése előtt, illetve annak hiányában is — az újítás hasznosítására és átadására egyaránt, megállapítható, hogy lényegében a 10/1983. (V.12.) MT rendelet is a gazdálkodó szervezetre telepítette az újítással való rendelkezés jogát E rendelet azonban a munkaköri kötelességet e vonatkozásban nem húzta meg határvonalként: azaz minden újítást hasznosíthatott és átadhatott a gazdálkodó szervezet (függetlenül attól, hogy megkötötte-e a díjszerződést az újítóval). A 10/1983. (V.12.) MT rendelethez képest a 78/1989. (VII.10.) MT rendelet — a szellemi tulajdon koncepcióját elismerve, s ezen belül a szellemi javak jogtalan elsajátításával szembeni védelem iránti vállalkozói érdeket garantálva — az újításokkal kapcsolatban is elismerte és bevezette a rendelkezési jog kategóriáját. A rendelkezési jog szabályozása azonban differenciáltan alakul: csak azzal az újítással rendelkezhet a gazdálkodó szervezet, amelyet munkaköri kötelesség körében, illetve az eszközeivel dolgoztak ki. Minden más újítással az újító rendelkezik: jogi helyzete tehát nemcsak egyértelműbbé, hanem kedvezőbbé is vált az új szabályozással. Igaz, hogy a gazdálkodó szervezet igényt tarthat az újítás hasznosítására akkor is, ha azzal egyébként az újító rendelkezik: ez a szabály azonban úgy teremti meg a gazdálkodó szervezet és az újító közt az érdekegyensúlyt, hogy a gazdálkodó szervezet számára nem kizárólagos jelleggel biztosítja a hasznosításra való jogosultságot. Nincs tehát olyan jogszabályból folyó kötelessége az újítónak, hogy a megoldást elsőként a gazdálkodó szervezetnek kizárólagos hasznosításra ajánlja fel. Ilyen kötelezettséget egyoldalúan a gazdálkodó szervezet semmilyen formában nem írhat elő és nem szankcionálhat. A hazai tapasztalat szerint egyébként az újítók leggyakoribb panasza éppen az, hogy az innovációs érdekeltség és a piaci ösztönző erők alacsony intenzitása miatt nem találnak hasznosítót. Összességében tehát megállapítható: a szóban forgó két új minisztertanácsi rendelet a korábbiakhoz képest sem a szolgálati találmány fogalma, sem a szolgálati találmánnyal való rendelkezés joga, sem pedig a gazdálkodó szervezeteknek az újítás hasznosítására való — az újítóval kötött díjszerződéstől független —joga tekintetében nem teremtett új jogi helyzetet, az újítással való rendelkezés jogának bevezetésével pedig — a gazdálkodó szervezet szellemi „arzenáljának" fokozottabb védelme mellett — a jogviszonyok tisztázása révén az újító számára is kedvezőbb helyzetet eredményezett. 3 A találmányi és az újítási díj a) A TDDSZ legsúlyosabbnak tekinthető kifogása a szóban forgó minisztertanácsi rendeletekkel kapcsolatban az, hogy a gazdálkodó szervezet, illetve a munkáltató,, egyoldalú intézkedéssel gyakorlatilag kizárhatja a munkavállalók újítási, ill találmányi díjra vonatkozó igényét" . A szóban forgó jogszabályok ezt azonban egész egyszerűen nem teszik lehetővé. A 77/1989 (VII 10.) MT rendelet 3. §-ának (1) bekezdése szerint a szolgálati találmány feltalálóját találmányi díj, a 78/1989. (VII.10.) MT rendelet 6. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az újítót újítási díj illeti meg, mégpedig az előnnyel és az annak eléréséhez nyújtott feltalálói, illetve újítói hozzájárulással arányosan. Ezek a rendelkezések tehát egyrészt vitathatatlanul alanyi jogot biztosítanak a díjazásra, másrészt egyértelműen rögzítik az arányosság követelményét E díjigény további biztosítékait jelentik a rendeleteknek azok a szabályai, amelyek a díjvitákban garantáléják a bírói út, illetve az OTH mellett működő, egyeztető, permegelőző feladatot ellátó szakértői testület igénybevételének lehetőségét. Az ilymódon garantált díjigény érvényesítési módjának és a díj konkrét mértékének meghatározását utalják a jogszabályok a felek autonómiája körébe, amit az eseti szerződések — akár általános szerződési feltételek elfogadása alapján történő — megkötésekor tölthetnek ki. Ez a garanciákkal övezett, de diszpozitív jellegét alapvetően mégis megőrző díjazási rendszer kétségtelenül lehetővé teszi olyan szerződés megkötését is, amelynek alapján a feltaláló (újító) — a munkaviszonyból származó jövedelmére tekintettel — külön találmányi (újítási) díjra nem tarthat igényt. Az ilyen szerződés megkötésével azonban a feltaláló (újító) nem mond le a díjazás iránti igényéről, hanem a szerződés értelmében olyan mértékű munkabérre van igénye, amely magában foglalja ezeket a díjakat is. Nincs tehét lehetőség a díjigény kizárására; a rendszeres jövedelemben kimutathatónak kell lennie az arányos találmányi-újítói díjazásnak, anyagi elismerésnek. A gazdálkodó szervezetek természetesen nem kényszeríthetik ki egyoldalúan, hogy munkavállalóik ilyen
