Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1989 (94. évfolyam, 1-4. melléklet)
1989 / 1. szám - Könyvismertetés: Lontai Endre: Jogegyesítés a nemzetközi iparjogvédelem területén
10 Melléklet 1989/3-SzKV vállalkozási önállóság, érdekeltség, az innovációs extraprofit lehetősége — a valóságban a reformfolyamat előrehaladásának lassúsága, külső és belső hatásokra bekövetkezett megtorpanása miatt nem valósultak meg következetesen, ezért a gazdasági szabályozás nem támasztotta alá, sőt sok vonatkozásban akadályozta a szabadalmi rendszer piacgazdasági elveinek érvényesülését. Ennek kapcsán a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban azt tekinthetjük jellemzőnek, hogy az érdekeltségi centrum a találmányt piaci áruként realizáló vállalkozói közegben van, mivel a vállalkozó az újdonságok hasznosítása révén innovációs többletnyereségre (extraprofitra) tehet szert a piacon értékesített termékek magasabb árában illetve az innovációhoz kapcsolódó adó- és egyéb kedvezmények formájában. Ez a helyzet alakítja ki a magasabb nyereségráta reményében - a vállalkozói szféra innovációéhségét; a tőke odaáramlását; az intellektuális termékek iránti szívóhatást; tehát a szellemi termékek keresleti piacát, amely párosul az anyagi javak kínálati piacával. Magyarországon a fentiekkel ellentétes helyzet alakult ki. A gazdasági szabályozásban nem alakult ki a szellemi alkotásokon alapuló innovációk hosszútávú jellegét és magasabb kockázattartalmát figyelembevevő adekvát pénzügyi és érdekeltségi rendszer, türelmes tőke és türelmes pénzügyi szabályozás. Az innovációs nyereségérdekeltség nem kellő intenzitása illetve a többletnyereségnek a veszteséges vállalatok fenntartására való költségvetési elvonása, tehát a tőkének a nem hatékony területre való átvitele miatt a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokhoz képest eltorzult a szellemi termékek piacának szerkezete: a termelés, a vállalkozói közeg nem igényli, nem keresi kellő mértékben a szellemi alkotásokat, találmányokat, hanem azok a kínálati piac képét mutatják, azaz a feltaláló próbálja „bevinni" a termelésbe. (Nem a vállalati igazgató „rohan" a feltaláló után, hanem fordítva, a kínálati alkupozició minden hátrányával). A szellemi termékek tehát az elmúlt években nem a vállalkozói közeg piacvezérelt „szívása", hanem inkább az informális, irányítási, mozgalmi, tömegkommunikációs „nyomás" hatására áramlottak az alkotók illetve a K*F szféra felől a termelés irányába. Egyes szellemi termékek, mivel nem tudtak érvényesülni a piacon elkezdtek „társadalmi életet" élni a sajtóban. Ez az objektív helyzet érvényesült a feltalálóknak a polgári jogi dogmatikából következő „személyiségi jogi felszentelése", a feltalálóbarát politikai deklarációk és a feltalálóvédő OTH és bírósági gyakorlat ellenére. Napjainkban ez az ellentmondás úgy oldható fel, ha . eform eredményeként helyreáll a piac normális — a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokra jellemző— szerkezete: a szellemi termékek keresleti és az anyagi termékek kínálati piaca. Ennek alapvető feltétele azonban, hogy a piacot a vállalkozók markánsabb innovációs többletnyereség— (ha úgy tetszik, extraprofit) —érdekeltsége vezérelje, amely azután nagyobb keresletet támaszt a szellemi termékekre és involválja az így létrehozott anyagi termékek kínálati versenyét. Az innovációs többletnyereség elvi jelentősége ugyan már ma is adott, azaz nem állja útját pénzügyi vagy árszabály. Az extraprofit szerzésének egyéb — a hiánygazdaságból adódó — lehetőségei mellett azonban az innovációs többletnyereségérdekeltség intenzitása alacsony. Ez a legkevésbé vonzó lehetőség hosszútávúsága, jelentős kockázattartalma és munkaigénye miatt, amelyet — a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokhoz képest — nem kompenzálnak megfelelő hatékonyságú pénzügyi eszközök (kockázati tőke, átmeneti vállalkozói adókedvezmények stb.), sőt számos tényező ellene hat (pl. a beruházások megdrágulása az ÁFA és a magas kamatok miatt, az innovációs pénzintézetek besorolása a normál bankrendszerbe). Meg kell azonban jegyezni, hogy a piacgazdasági környezet megteremtése csak szükséges, de nem elégséges feltétele a szabadalmi rendszer és általában az innovációs folyamatok hatékony működésének. Legalább olyan fontos az állami szerepvállalás megfelelő mértéke, az innováció „közjogi struktúrájának" kiépítése. Erre példát nyújt az USA innovációs törvénye, az 1980-ban elfogadott, majd 1986-ban továbbfejlesztett „Stevenson-Wydler Act". A törvény legfontosabb tanulsága, hogy egy ipari-műszaki tekintetben magasan fejlett versenyelvű piacgazdaságban — meghaladva a XIX. századi romantikus piacképet — a piaci erők mellett kiemelkedő szerepet szánnak az állami szervek egész hálózata által kifejtett szervező tevékenységnek. A mű végén a szerző összegezi következtetéseit és de lege ferenda javaslatait (232. és köv. old.). Ezekkel az értékes javaslatokkal lényegében egyet lehet érteni, néhány vonatkozásban azonban tovább kell azokat gondolni. A nemzetközi együttműködés követelményei véleményünk szerint indokolttá teszik már a közeljövőben nemcsak a nem-nyilvánvalóság kritériumának bevezetését, de az egész szabadalmazható találmány kritériumrendszerének hozzáigazítását az európa-szabadalmi illetve a PCT rendszer keretében kialakult szabadalmazhatósági kritériumokhoz, beleértve a vegyi úton előállított termékek, gyógyszerek, élelmiszerek, termékoltalmát, valamint a mikroorganizmusok közvetlen „per se" oltalmát. Hosszabb távon pedig indokoltnak látszik a WIPO keretében jelenleg folyó szabadalomjogi harmonizáció eredményeinek átvitele szabadalmi jogunkba. Ez megköveteli pl. a feltalálói publikációk újdonságrontó hatásának kizárását meghatározott türelmi időn belül, továbbá a jelenleg „félutas" ekvivalencia elv következetesebb érvényesítését az oltalom hatékonyabbá tétele céljából. Ami az oltalmi formák gazdagítását illeti a vonatkozó nemzetközi egyezmény alapján már a közeljövőben szükségessé válik az az integrált áramkörök sui generis oltalmának bevezetése és — a szerzővel egyetértő véleményünk szerint is — indokolta használati mintaoltalom kiépítése. Nem látszik azonban indokoltnak a szolgálati találmányok jogvédelmének olyan irányú erősítése, amelyet a szerző javasol (234. old), nevezetesen a feltalálók díjazást pótló kártérítési igényének jogszabályi rögzítése a hasznosítás elmulasztásának bizonyos eseteire. Ügy tűnik számunkra, hogy a feltalálók jogvédelmének fokozása piacgazdasági körülmények között inkább úgy érhető el, ha növekszik a vállalkozó érdekeltség a találmányok hasznosítására és így megteremtődik a díjazás gazdasági fedezete. Ami az újítási jog továbbfejlesztését illeti, ma már világos, hogy piacgazdasági körülmények között nem egyedül a rendelet 9. § (2) bekezdése a problematikus, hanem az egész szabályozás. Az újításnak az új körülmények között a vállalkozói szuverenitás és autonómia körébe tartozó, a vállalati érdekek által vezérelt önkéntes és önszabályozott belső kategóriává kell válnia. Megjegyzéseim, amelyek megtételét a recenzenstől elvárható szakmai „olvasnitudás felelőssége" követelte
