Halmos Sándor: Szatmár vármegye zsidósága - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 16. (Nyíregyháza, 2008)

II. A betelepedéstől a vészkorszakig - 2. Az emancipáció rögös útján - A jogegyenlőség, az asszimiláció

1841-ben Klein József rézöntő, Kolb Farkas Ungvárról, Klein Bertalan kereskedő és Klein Sámuel Kisvárdáról, Goldstein Dávid gombkötő Tokajból, Mojzes József szabó és Östreicher Kain Léb pipacsináló Nagykárolyból, Gotlieb Mózes, Izsák Lázár, Izsák Mózes, Deutsch paplanos, Kesztenbaum Sámuel kereskedő, Farkas Lázár szűcs és sapkacsináló, Trégics Ármin sakter neve szerepel a városi nyilvántartásban. A zsidóság asszimilációjának nyomon követése nehézségekbe ütközik, mivel az asszimiláció szó definíciója többértelmü, eltérő funkciójú lehet. Elsősorban etnikai (vagy politikai), ami a dualizmus korszakában már leginkább összefügg, s előfeltétele a zsidóság térfoglalásának, a városok gazdasági-társadalmi hierarchiájába való beilleszkedésének. Ez a folyamat elsősorban a zsidóság anyanyelvének, valamint a nem magyar anyanyelvűek magyarul tudásának, mint az etnikai asszimiláció előfeltételének alakulása jelezheti. Vajda Mihály írt egy esszéjében a közép-európai zsidó fogalmáról, az etnikumként, a felekezetként vagy a fajként (illetve az önmaguk és a társadalom különböző csoportjai által) történő definiálásuk problémáiról, ami a vizsgált korszakok kényszereivel, politikai tendenciáival függött össze. Lényegében ennek alapján kell megkülönböztetnünk egy úgynevezett etnikai asszimilációt (ami mindenképpen megelőzi a felekezeti asszimilációt), aminek meghatározása gondot okozhat. Egyfelől kétségtelenül a dualizmus korszakában felgyorsuló, a polgárosodással összefüggő „nemzeti homogenizáció" összetett folyamatának keretében zajlott, aminek társadalmi, politikai, kulturális és tudati összetevői, illetve okai voltak. Ugyanakkor ezen tényezők egyre erőteljesebb differenciálódása figyelhető meg a magyarországi zsidóság különböző csoportjainál, ami még nehezebbé teszi az asszimiláció folyamatának rekonstruálását, s aminek az anyanyelvváltás, valamint a nem magyar anyanyelvűek magyarul tudása csak egyetlen, kétségtelenül a legmegfoghatóbb mutatója. Itt jegyezzük meg, hogy a „zsidó" és az „izraelita" fogalmakat eltérő értelemben használták a két világháború között. A „zsidót" az önálló etnikumként, illetve fajként való értelmezés sajátította ki. Ez például az 1941-es népszámlálás „zsidó származásúak" kategóriájában tükröződött. A tendenciák Szatmár vármegyében és Szatmárnémetiben is eltérőek. Szatmárnémetiben 1880-ig a zsidók 80 százaléka lett magyar anyanyelvű, ami elmaradt a város összlakosságának csaknem 90 százalékos értékétől. Majd a következő évtizedben vált a zsidóság nyelvi asszimilációja intenzívvé, mert az akkor betelepülők magyar anyanyelvűek, s az 1880-ban még tekintélyes arányú német zsidóság is szinte teljes mértékben anyanyelvet váltott, s vált magyar anyanyelvűvé. Szatmárnémetiben a zsidóság az I. világháborúig szinte teljesen magyar anyanyelvű lett, s a két világháború között mindvégig megőrizte anyanyelvét, miközben számottevően növekedett a román etnikumú népesség száma. Szatmárnémetiben a zsidóság önálló etnikumként való kezelésének még egy következménye volt: ez nem csak az etnikai, hanem a felekezeti