Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE

jószágállományról csak néhány helyről vannak szórványos feljegyzéseink. De ezek is elegendők a hatalmas méretek sejtetésére. A debreceni pusztákon - amelyek ez időben Szabolcs megyéhez tartoztak - 1770-ben 17 szilaj gulyában 19 030 darab szarvasmarha, 4 ménesben 974 ló, 2 kondában 202 sertés és 12 juhnyáj ban 18 890 darab juh járt.

4 A hajdúvárosokban 1764-ben felvett igen pontos összeírás szerint 6 szilaj gulyát, 2245 darab marhával; 6 csordát 2090 fejőstehénnel; egy ménest 143 darab lóval és 27 juhnyájat 18 742 juhval találtak.

5 Az akkor is nagy értéket jelentő állatállományt aránylag csekély számú pásztor őrizte. A debreceni pusztákon 1770-ben 35 számadót és 104 bojtárt írtak össze, rajtuk kívül volt még 30-40 juhosgazda, akik maguk jártak fejős nyájaikkal, esetleg egy-két esztrengahajtó bojtárt tartottak. Más adatokból tudjuk, egyegy gulya vagy nyáj mellett rendesen 2-3 pásztor van, s mivel legtöbb falunak volt ez időben egy-két csordája, csürhéje és 4-5 juhnyája is, a pásztorok a korabeli jobbágy társadalomnak, ha számbelileg nem is túl nagy, de életformájuknál fogva igen sok gondot okozó rétegét alkották. A század végén, amikor a pásztorkodás virágkorát élte, az egész megyére elrendelt, egységes szempontú pásztorösszeírás szerint 1401 szilaj pásztort (gulyást, csikóst, nyájjuhászt és kondást) és 503 kezes pásztort (csordást, csürhést, bivalyost, fejősjuhászt) találtak ebben a foglalkozásban.

6 A két csoportba sorolható pásztorok életformája azonban nagyon különbözött egymástól. A kezes pásztorok bent éltek a falusi jobbágyközösségben, s őket a megyei és földesúri hatalom az akkori igazgatási és rendészeti módokkal még valahogy ellenőrizhette. De a mezővárosok és falvak távoli pusztáin élő szilaj pásztorokat a jószágtartó lakosokból szabad társulás alapján összeállott gazdaságokhoz az évi szegődés vékony szála kötötte. A földesurak magán gulyáit, méneseit a rendes lakóhelytől szintén távol eső pusztákon őrző pásztorokat sem igen lehetett sokkal jobban ellenőrizni, nem is szólva a sőretartó gazdák rendesen távoli megyékből származó, ideiglenesen itt legeltető, vagy a Szebeni havasok teleltetésre idejövő sőréseiről és juhászairól. A falvak és városok vezetősége ugyan igyekezett azon, hogy „ magabíró emberek legyenek a számadók", sőt Debrecen hivatkozott is arra, hogy pásztorai rendes adófizetők, többnek háza és földje van a városban, ez azonban aligha 4 MOL, Helytartótanácsi lt. Mise. Fasc. 93. No. 8. 5 HBML, IV. A. 502/b. Fasc. 4. No. 19. 1764. A hajdúvárosokban sem volt egyforma arányú az állattartás. A nagy legelőkkel rendelkező Böszörményben, Szoboszlón és Hadházon a szilajmarha-tartás felülmúlja a csordákon járó jószágok számát. Sőt a kis Vámospércs is tartott a bérelt fülöpi pusztán egy szilaj gulyát; Nánásnak ez évben nem volt gulyája, de annál népesebb a két csordája. Amint már Debrecen esetében is megállapíthattuk, a sertéstartás a hajdúvárosokban is jelentéktelen a nagyarányú juhtartáshoz viszonyítva. Ugyanilyen feltűnő a XVIII. században a következő évszázadhoz képest a szilaj lótartás csekély volta. 6 BALOGH, 1959. 300.