Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE

természetes legelőt, az erdők nagyobb védelmet nyújtottak a téli viharok ellen, és az erdei tisztásokon kaszált takarmányon a sanyarú téli időben ki lehetett tartani a jószágállományt. Ugyanilyen teleltető szállások voltak a Tisza menti erdőségekben is. A sőrésgazdák jószágaikat a bérelt legelőkön nyáron betakarított takarmány körül teleltették. A század közepétől kezdve azonban a teleltetésnek más - a földmüveléssel bizonyos kapcsolatban álló - formája is kialakult. Ugyanis késő ősszel, vagy tél beálltával a nyári legelőn járó, több - sokszor 50-100 - gazda jószágából álló gulyákat, méneseket, nyájjuhokat szétverték és minden gazda maga gondoskodott jószágállománya gondozásáról, őrzéséről és eltartásáról. A leleltetés úgy történt, hogy minden gazda a maga mezei szállására hajtotta jószágát, vagy több gazda összeállva, sorban felváltva őrizte s legeltette az ugarokon, levágatlanul maradt tengeriföldeken a heverőmarhákat. A mezei szállások a földművelés alá feltört pusztákon keletkeztek, nagyobb számban azonban Szabolcs megyében csak a XVIII. század második harmadában tűntek fel. Rendeltetésük már ekkor is kettős volt. Nyári időben a mezei munkák, szántás-vetés, aratás és nyomtatás idején a lakóhelytől való nagy távolság miatt a kint dolgozóknak nem lehetett naponta hazajárni, ezért az emberek számára valami menedék, kunyhó, az igásjószág számára pedig ól épült. A gabonatermés szalmája nyomtatás után a szántóföldön maradt, ezt sem lehetett a városi házhoz szállítani, téli időben a mezei szálláson használták fel takarmányozásra. Ezért a mezei szállások télen a szilajjószág számára teleltető szállásul szolgáltak, ennek következtében a jószágot gondozó egy-két pásztor is állandóan itt tanyázott. A XVIII. század második felében a mezei szállások e kettős funkcióját világosan elárulják a rajtuk talált épületek.

3 Az egykorú források lehetővé teszik e nagyméretű pásztorélet számos vonatkozásának nagy vonásokban való felvázolását. A pusztákon legelő 3 A szállások legnagyobb számban és legkorábban a Szabolcs megyéhez tartozó debreceni pusztákon keletkeztek. 1728-ban a debreceni puszták közül Hegyesen 42, Macson 38, Zeleméren 7, tuguria seu száilás-i írtak össze. Uo. IV. A. 1. Fasc. 29. No. 260. 1728.; ezek a szállások a század elején még aránylag kevés számban tűnnek fel, és igen valószínű, hogy nem is állandóan lakottak. Néhány évtized múlva azonban számuk is szaporodik, s kettős jellegük - nyáron földművelő, télen állatteleltetö rendeltetésük - egy 1770-ben keletkezett összeírásból világosan kitűnik. Ebben az évben a Debrecentől nyugatra eső mezőségen - amely ez időben már eke alá került - hét pusztán 153 szállást írtak össze, a keleti erdőségen pedig 43-at. Ezeken a szállásokon 99 olyan épület állott, amelynek egy szobája és kamrája volt, és 110 kunyhó. Ez utóbbiak is nyilván emberi tartózkodásra szánt épületek voltak. Jóval több azonban az ólak és aklok száma. Akol 372, ól 810 volt a pusztákon, mintegy 19 000 darab jószág számára. Az ólak és aklok mellett azonban nem minden esetben van kunyhó, ami azt bizonyítja, hogy a szállások egy része még csak a jószág téli tartására szánt ideiglenes építményekkel volt ellátva. A szállásokon 38 kint lakó családot írtak össze, 84 fővel. Ezek a majorosok vagy tanyások a nyári mezőgazdasági munkák ellátására laktak kint, télen természetesen a telelő jószágot is gondozták. SZABÓ I., 1929. 214-244.; A korábban a debreceni erdőségeken feltűnő szállásokról határozottan megállapítható, hogy állattartással összefüggő funkciójuk volt.