Koroknay Gyula: Kállói kapitányok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 13. (Nyíregyháza, 2006)
CSAPY KRISTÓF
következtetve, az új Kalló már benépesült. Lehetséges ugyan, hogy mindez korábban megtörtént, de időpontját egyelőre nem tudjuk megfogni. A fenti szabad hajdú kifejezés használata nem helytálló, mert ha már itt laktak a vár tövében, nem voltak szabadok. Egy későbbi adatból tudjuk, hogy az úgynevezett „alsó sorompónál" egy utcában csak rác hajdúk laktak. Csapynak Pazonyban egy Rácz nevű katonáját megölték. 37 Nyilvánvalóan az ő feladatuk volt a város déli kapujának az őrzése. Lehet, hogy Bongars őket nézte szabad hajdúknak. A már említett 17. század eleji, két alkalommal is felvett tanúvallomásokból, melyben a Kállay család birtokigényével kapcsolatban tanúskodtak, némileg bepillantást kaphatunk a vár alatt megtelepedett helység életébe, ahogy Csapy Kristóf idejében folyt még azelőtt, hogy Káthay Mihály a Kállayakat Kálióból elkergette volna. Úgy látszik, az új Kallóban úgy ment minden, mint azelőtt a tatároktól elpusztított régi Kálióban. A város megmaradt régi szokás szerint való szabadságában, vagyis kiváltságaiban. A Kállayak benn házat, pincét építettek, csapláltak és a piac is az övék volt. Tiszttartóik benn laktak a városban, ahogy a jobbágyok is. Olykor még a más jobbágyát is elhajtották munkára. A kiskállaiakkal Kállay Miklós hidat csináltatott és sóvámot szedett rajta, ahogy az elhagyott régi Kálióban is volt hídvám. Volt azonban egy nagy különbség is, a katonáknak kilencedbe adtak földeket. Sajnos, ezen a ponton nem mond többet a vallomástevő, jó lenne tudni, milyen katonák kaptak földet és hányan. Csak feltevés, hogy hajdúkról van szó. A mintegy 400 embernek élelemmel való ellátása, még ha meg is fizettek érte, nem kis gondot jelentett. Csorba Csaba közöl ugyan egy adatot, hogy 1575-ben négy falut a tokaji vártól a kallói várhoz csatoltak, 38 azonban az adat értéke kérdéses, a forrásokban nincs nyoma. 1585-ben a Tiszán innen rendkívüli volt a szárazság, s ebből kegyetlen éhínség támadt. Szamosközy ennek okait kutatva a feudális társadalom nagyobb mélységeibe tud szondázni, mint azt nekünk a vármegye iratai lehetővé teszik. „Magyarország népei közt az országra nézve az a káros, régóta elterjedt szokás rögződött meg, hogy a jobbágyok megelégedve a szántóföldek évi hozamával, alig tartalékolnak valamit a következő évre bizton bízván a föld termékenységében, mert az őket élelem és a szokott termés tekintetében nem szokta cserbenhagyni. Ezért mikor a tavaszi vetés még alig csendül ki, az előző évben begyűjtött termést vagy a prófuntmesteréknek adják el alacsony áron, vagy más célra fordítva vaktában eltékozolják. Emiatt megtörténik, hogy ha a várt vetés becsapja őket, vagy akár jégverés, akár szárazság, akár más csapásak miatt a zsendülő vetés elpusztul, tüstént szörnyű gabonaínség sújtja a parasztokat... Es az is méltánytalan dolog, de a szokás szentesítette, hogy a nemesség, mely a népen uralkodik és a saját javait nem ritkán elpocsékolja, hogy a bőség megszokása ellen gyógyszer legyen, a nyomorult nép gabonáját elprédálja, mintha fegyveren szerzett rabszolgáik volnának" 1 ' 9 SZSZBML, IV. A. 1. Prot. 4. Fol. 179. Csorba, 1980. 78. Szamosközy, 1876-1880.
