Pro patria. Tanulmányok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 12. (Nyíregyháza, 2004)

Kossuth és kora a források tükrében - Pejin Attila: A Kossuth-kultusz nyomai Zentán és Magyarkanizsán

került szembe egymással magyar és szerb - és mint később kiderült -, nem először és nem utoljára. Ennek következményeként aztán még ma is észlelhető a negatív előjelű, sztereotip előítéletektől terhes múltba tekintés mindkét fél részéről. Nyilvánvaló, hogy Kossuth személyének felfokozott tisztelete, akárcsak másutt, Zentán is főleg a szabadságharc bukásának tényéből táplálkozott, amit az előbb kényszerű, majd önkéntes számkivetés még jobban hangsúlyozott. Személye azonban már a szabadságharc alatt is népszerű volt. Korai tiszteletéről tanúskodik például az is, hogy a Kossuth-nótát héberre is lefordították, s a szabadságharc zsidó résztvevői így énekelték.

1 Közismert, hogy Kossuth az emigrációban is élénk tevékenységet folytatott: terveket kovácsolt az újrakezdéshez, pénzt próbált gyűjteni, szövetségeseket keresett, előadókörutakat tett Angliában, az Egyesült Államokban. A jövőről vizionálva megálmodta a Dunai Konföderációt, sajnos megkésve. Időközben állandó kapcsolatot tartott fenn magyarországi híveinek népes táborával. Nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolattartás kétoldalú volt, s hozzájárult ahhoz, hogy személyét távollétében sem feledték. A Bach-abszolutizmus első éveinek szigora azonban éberen figyelt minden gyanús mozgást, s ennek következtében a fegyveres csoportokat fokozatosan felszámolták, ám a passzív ellenállással sokáig nem tudtak mit kezdeni. A törvény lesújtott azokra is, akiknél Kossuth-bankót találtak, emiatt e bankjegyek birtoklása, őrzése természetszerűleg az ellenállás egyik formájává vált. Az 1860-as években a kiegyezés-pártiak túlsúlyba kerülnek a magyar politikai életben; 1867-ben aláírják a kiegyezést, s ezzel hosszútávon feladják a fegyveres lázadás, ellenállás eszméjét. Kossuth árulásként éli meg az aktust, másrészt saját agitációs kudarcai is megtörik. Ennek ellenére népszerűsége Magyarországon csak fokozatosan csökken, halála pedig a tisztelet frenetikus megújulását idézi elő. Ha kultuszról beszélünk mégis inkább a falura kell gondolnunk, a városokban az emlékezés elidegenedettebb, formális megnyilvánulásait tapasztalhatjuk inkább (megemlékező istentiszteletek, koszorúzások, emlékmű-állítások). A két településforma között azonban számolnunk kell a mezővárosokkal, melyek társadalmának parasztvárosi mentalitása minden téren sajátos, öszvérszerű miliőt alakított ki. Zenta és Magyarkanizsa is ebbe a kategóriába sorolható. Nyilvánvaló, hogy intézményesen rendszeresített, nyilvános megemlékezésekre - akárcsak másutt, Zentán is - minden valószínűség szerint csak 1867 után került sor, amikor a kiegyezés nyomán lassú liberalizálódási folyamat indul el a monarchiában. Pejin Attila: A magyarországi zsidóságról 1848-1849-ben, néhány bácskai vonatkozás ürügyén. Híd, 1998. 3. sz. 269-277.