Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 11. (Nyíregyháza, 2002)

II. HATVANÖT ÉVVEL ÉRETTSÉGI UTÁN

akivel nincs probléma és akinek nincs kérdése, kételye, vagyis önállóan nem gondolkozik, így érdeklődését nem fejezi ki szóban. Csak azt feleli, mondja vissza, ami a lecke, a feladat - bármilyen formában. Mi lényegében egy ilyen iskolába kezdtünk járni, és kb. 12-13 éves korunkban jöttünk rá, hogy már nem minden tanárunk ilyen. Jöttek fiatalabb, éppenséggel a mi időnkben, velünk „kezdő" tanárok, akikben az effajta merevség, távolságtartás már alig vagy egyáltalában nincs meg. Akik nemcsak eldarálták „előadásaikat", hanem igyekeztek meggyőződni „menet közben", hogy érti-e az osztály, miről is van szó, miért érdemes ezt megtanulni. Aki az üresen bámuló szemek vagy egy-két bátortalan felnyújtott kéz láttára megállt, kérdezte-érzékelte, hogy (miért?) nincs kapcsolata az anyagnak a diákokkal. Aki hajlamos volt elfogadni a kérdést, mert kellő képessége és hajlama volt - szélesebb körű képzettsége folytán - dialógusra, több oldalról megközelíteni a szükséges mondanivalót. Vagyis szolgálni tudta, az osztály szükségletei szerint, oktató-nevelő hivatását, hogy értsék is, amit tanít, ne csak magolják, biflázzák azt a bizonyos leckét. Ami óriási különbség! Mi pedig úgy lettünk szerencsés nyertesei ezeknek az óráknak, hogy többen is voltak ilyen tanáraink. Akik azt is észrevették, hogy vannak a tantárgyuknak kedvelői, akik mélyebben is érdeklődnek olvasmányok, újabb, a tankönyvben még benne sem levő felfedezések iránt; akik meg-megjelennek a Bessenyei Kör ismeretterjesztő előadásain, mert már a tanár úr ad elő, és akkor is eljönnek oda, ha nem ő az előadó. Akik, ha éppen összetalálkozunk iskolába jövet, akkor értelmes beszélgetőpartnerként kezelik a diákot... S ezt részletezhetném tovább megannyi olyan élethelyzetben is, amilyenben „régi típusú" tanáraimmal elképzelhetetlen volt a találkozás, a beszélgetés még kevésbé. Vagyis ezek a fiatalabb tanárok nem robotként végeztették velünk a tanórákat, magát a tanulást, hanem érdekessé tették. Résztvevői voltunk a tanításnak is, nemcsak a lélekölő magolásnak. Egyszerre érdemes volt tanulni; a leckével, a tanulnivalóval „foglalkozni", s nem kellett, hovatovább nem is lehetett megelégedni a lélektelen biflázással, - ami egyébként néhány „régi" tanárunknál továbbra is az egyedüli célravezető (azaz a megfelelő jegyhez vezető) útnak mutatkozott. Kétségtelen: az új szelle-