Tanulmányok Kárpátalja, Erdély és a Felvidék múltjából - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 8. (Nyíregyháza, 1999)
Pál Antal Sándor: A csíkiak viszontagságai 1916-ban
Marosvásárhelyen, Dicsőszentmártonban, Radnóton és Marosludason marhákat bemérő mázsák voltak katonai bizottság mellett. A Székelyföld tenger marhája mind ide került. Igazán kevés hányada tudta marháját kezén megtartani. Akiknek sikerült, azok boldogok, akik elvesztették, azok annál súlyosabban érzik a nyomorúságot. Sok pusztult bele az út nyomorúságába is, hiszen tartani, élelmezni, feltört lábbal kínozni óriási részét nem lehetett. Nyugodtan mondhatom, hogy akkor öt darab, marhájáért a székely atyafi nem kapott annyi pénzt, hogy pl. ma egyet abból a pénzből tudna venni. Az állam kezdetben a marha qualitása szerint szép pénzben kezdte meg a bemérést (kg-ja 4 kr., 3 stb.), de mikor látta az óriási marhaállományt, akkor annyira alább vette, hogy vele a szegény székely nép vagyoni állásának igazán eminens részét vesztette oda. Isten tudja mikor kilábalható sebet és törést kapott életén. Reminiscor! Dicsőszentmártonban pl. rengeteg volt az egymásra gyúrtan otthagyott szekér. Gazdáik bemérették a marhákból még a járombelieket is. Csomagjukkal vonatra szálltak s elmentek az internált helyekre, a megjelölt magyarországi megyékbe. (Azoknak nagy része máig [vagyis 1917. márciusáig] is ott van. Hazatérni nem tudhatott.)" 43 A menekülés bonyodalmairól, főként a Kis-Küküllő megye székhelyén és környékén kialakult helyzetről Pekri Géza visszaemlékezése tájékoztat. „Vármegyénk volt az egyik fő menekülési levezető út. Itt mentek keresztül a moldovai csángók, a csíkiak, Udvarhely- és Háromszék vármegye lakosságának nagyrésze. Egy-két nap után az egész útvonalon már csak lassú lépésben lehetett járni. Egyik szekér a másikat nem tudta megelőzni, vagy kikerülni, mert az egész úttesten szekér-szekér mellett, ember-ember mellett haladt. A menekülési rendelet kihirdetése után minden gazdaságomból berendeltem lószekereimet, és így tíz kocsira és lószekérre felültettem a Magyari, 1977. 85-86. p.
