Gaál Ibolya: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867–1989. II. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 6. (Nyíregyháza, 1997)

takat pedig átszállították 1951. július végén, az akkor létesített Tiszavasvári szociális otthonba. Az alkalmazottak egy része családi és más okok miatt nem vállalta a Tiszavasváriba történő áthelyezést, hanem munkaviszonyukat felmondták. Az áthelyezést Horváth Gyula gondnok és Póka Sándorné főzőnő fogadta el. A gondnok csak néhány hónapig maradt Tiszavasváriban, mert visszatért Nyíregyházára. Az egyedülálló főzőnő viszont nyugállományba vonulásáig hűséges és odaadó munkájáért mindvégig megbecsült dolgozója maradt a tiszavasvári szociális otthonnak. Nyíregyháza városnak, mint megyei székhelynek, az épület átengedése idején is szüksége volt időseket gondozó intézetre, hiszen a város területén még számosan (kb. 30 fő) voltak ekkor tiltott könyöradománygyűjtéssel foglalkozó koldusok. Különösen vásárok és heti piacok tartása alkalmával érkeztek még más településekről is könyöradomány-gyűjtők. Ezenkívül a munkáséletük után munkaképtelenné váló magányos, eltartásra szoruló nyíregyházi állampolgárok is számosan vártak intézeti elhelyezésre, városukat azonban, ahol életüket leélték, nem voltak hajlandók elhagyni. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi vezetőségének 1953. évi határozata után, — mely kimondta, hogy a szociális intézmények céljaira szolgált épületeket vissza kell adni eredeti rendeltetésének — a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke azonban eredménytelenül tett kísérletet az épület visszaszerzésére. 2/ Községek által fenntartott szegényházak A Nyíregyházán működő városi szegény- és betegmenházon kívül, az 1945 előtti években Szabolcs vármegyében 6 községi szegényház működött. A bécsi döntés utáni szatmári régióban pedig mindössze Jánk községben tudunk egy, 1 ágyas községi szegényházról. Ezek az 1-8 fős községi szegényházak, szegényszobák, a falu szélén, sokszor a temető közelében utolsó végállamásai voltak az emberi életnek. Ezekre a szegény szó valóban ráillett, mert az 1-3 helyiségből álló elavult falusi lakásokban kialakított szegényházaknak alig volt felszerelése. A legtöbb helyen pedig élelmezést nem, csak lakhatást és esetleg némi, alkalmi (karácsony, húsvét, pünkösd stb.) élelmezési hozzájárulást biztosított a község. A szegények saját rongyaikat, rossz szürke színű lópokrócaikat, ritkán saját dunyhájukat használták éjszakai takaróként.