Gaál Ibolya: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867–1989. II. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 6. (Nyíregyháza, 1997)

15/ A megyében működő'szociális otthonok adatainak összefoglaló ismertetése (1950-1989) A szociális otthonok szervezésének szükségességét a második viliágháború után, a hároméves tervciklusban (1948-1950) hirdette meg a népjóléti kormányzat. Ezt megelőzően az elaggott szegények és keresetképtelenek az akkor még önálló Szabolcs, valamint Szatmár-Bereg vármegyékben összesen lévő egy városi, 8 községi és 6 egyházi kezelésben lévő szegényházban, illetve szeretetházban kaptak menedéket. A községek fenntartásában üzemelőket szegényháznak, az egyházi fenntartásban lévőket pedig szeretetháznak nevezték. Az egy városi szegény-és betegmenház Nyíregyházán 70-80 közötti létszámmal, a községi szegényházak pedig 8-nál kevesebb ágyszámmal működtek. A községi szegényházak siralmas körülmények között, korszerűtlen, elavult épületekben, legtöbb helyen gondozó személyzet nélkül funkcionáltak. Az itt helyet kapott szegények ruhája rongyos, sokszor férges is volt, hisz gondozásukkal általában senki sem törődött. Előfordult az is, hogy csak szegényszoba állt a gondozásra szorulók rendelkezésére, amikor egyetlen szobában férfiak és nők zsúfolódtak össze (pl. Gáva). A Nyíregyházán működő szegény- és betegmenház erre a célra épült, így jobban megfelelt a kívánalmaknak. A városok, illetve községek által fenntartott szegényházakat a szakolyi és tarpai állami szociális otthonok megnyitása után 1951-ig a megyében mindenütt megszüntették. A szegényházak többségét a nyomor jellemezte. Ezért határozta el a népjóléti miniszter, hogy a községi szegényházakat felszámolja, s helyettük járási kezelésű szociális otthonokat létesít. Ezek szervezése a hároméves terv keretében (1948-1950) megindult, többségében a földbirtokreform során igénybe vett nagyobb épületek, kastélyok felhasznállásával. Ehhez a népjóléti miniszter „Irányelv"-et adott ki. A szociális szakszolgálat dolgozóinak, különösen pedig a járási, városi szociális titkároknak az erőfeszítése, tenniakarása, szinte a semmiből hozta létre az első szociális otthonokat. A háború utáni átmeneti időszak mostoha körülményeit csak a szociális szakszolgálat áldozatos munkájával lehetett némiképp enyhíteni. A szociális titkárok gyalog vagy kerékpárral járták a falvakat, szervezték a szociális otthon működéséhez szükséges fedezetet a közületeknél, községi elöljáróságoknál, a feszerelést pedig az egyébként is szegény lakosság körében. Cipőik elkoptak, ruháik teljesen lerongyolódtak, s azt az infláció és a jegyrendszer miatt pótolni nem tudták. Ezekben az években szóba sem került a kötött munkaidő,