Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

5. Földművelési, határhasználati rendszerek és művelési viszonyok a XVIII. század második felében

A munkaállatokkal bíró jobbágyok robotkötelezettségének teljes egészét a földműveléshez kapcsolódó munkafajták, szántás, aratás, betakarítás tették ki. Az összeírásban szereplő 83 úrbéres közül 52 marhás, 31 gyalogrobot formájában teljesítette kötelezettségét. Valamennyiök robotelszámolásában jelentős arányban részesedett a szállítás és fuvarozás. Elsősorban a hosszúfuvar teljesítése jelentett nagy tehertételt. A leggyakoribb bejegyzések között szerepel: „Tokajba járt szálfáért", „Patakra élettel", „Volt Patakra tengerivel". Akinek nem volt lova, ökre, a hosszúfuvart csónakkal teljesítette. „Patakra járt árpával, onnat Téglát hozott csónakon" — olvashatjuk az öszszeírásban. 3—4 napot számoltak el egy ilyen fuvarért. A zsellérek az aratási, betakarítási munkák mellett főleg az iparosmunkát és az udvarház körüli teendőket látták el. Az iparosmunka sokszor az állattartással kapcsolatos létesítmények, eszközök elkészítését jelentette. Például: „Deszkát csinált Ju kosárhoz", „Kukoricza kast font", „Juhász kunyhójához 6 kereket csinált", „Lészkát csinált kettőt", „Jászlót font Béres ökröknek". „Lóistállóba hídlást". A jobbágy jogait és kötelességeit a szokásjog határozta meg, helyzete és kiszolgáltatottsága helytől és időtől függően változatos képet mutat Rétközszerte a XVIII. század közepén. Mivel sem urbárium, sem egyéb szerződés a falvak többségében nem volt, „mind a jobbágyoknak mind a zselléreknek egész szolgálativá miképpen tetszett és szükség volt, Uraság úgy dolgoztatta Jobbágyit".

4 Egyik kivétel Ibrány, ahol „vagyon oly bizonyos írott könyv a T. Uraságnál... de idő jártával az Urdolgozásban az Uraságnak engedelmével változás esett". A felmérés idején az ibrányi örökös jobbágyok „gyalogszer"-ben szolgáltak, kivétel a szántás ideje, amikor az „Uraság marhájával ugyan, de minden gazda egy-egy ekéhez elegendő személyt köteleztetik küldeni. "

5 Az ekefogathoz a négy jószágon kívül két személy, az ekés és az állathajtó tartozott. Már az úrbérrendezés előtt és utána is, igen sok vita származott ebből, mert a gazdák igyekeztek kibújni e kötelezettség alól. A földesurak részéről gyakran elhangzó panasz, hogy a jobbágyok maguk helyett gyermekeket küldtek szántani. 1772-ben Kemecsén Zoltán Pál úrbéresei közül Pásztor István „14 esztendős gyermekkel kilenc esztendős leánykát küldött szántani", Pásztor János pedig „hét esztendős gyermeket küldött maga helyett, egy ekétül kellett vetni való embert elvennem és az eke addig hevert" — panaszolta a földesúr.

6 Nagy a különbség a szolgáltatások mennyiségében is. Az örökös jobbágyok (ők voltak többségben, az úrbéres kötöttség szerinti megoszlás alapján számuk 326 fő, 62%) általában minden második hetet szolgálták, szükség szerint hol gyalog, hol igaerővel, a nyári-őszi mezőgazdasági munkacsúcsok (aratás, betakarítás, szántás) idején kívül. Közöttük voltak olyanok, akik iparosmunkával teljesítették robotkötelezettségüket. Aligha véletlen, hogy az évi 6 országos vásár megtartására jogosult Kisvárda mezővárosban báró Horváth Józsefné örökös jobbágya (Balog István) „kovács mesterségével".