Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

4. Gazdálkodás a XVIII. század első felében. Termelési övezetek magassági viszonyok alapján

Valószínű, hogy a felvételben szereplő adatok messze a valóság mögött maradnak. A rendkívül kevés legelőről nehéz elképzelni, hogy az még a naponta hazatérő csordának, csürhének és az igásállatoknak is elegendő lett volna. Az adatok ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy az ártér mélyfekvésű szintjein folytatott lápi és réti legeltetésnek, valamint az időszakos ugar-, rét-, tarlólegeltetésnek rendkívüli jelentősége volt. A faluhoz közelebb eső páskumon legeltették a csordát, csürhét, a bejáró jószágot. A távolabbi határrészeken a gulyát, kondát. juhnyájat és a ménest. Azt a helyet, ahol a nyári legeltetés során a nyáj megpihent, vagy éjszakázott, állásnak nevezték. Déli pihenőhelye: a déllő. A pihenőhelyen legtöbbször itatóvizet adó kút állt. A névadásból megtudhatjuk az ott legelt állatok fajtáját is: Gulyakút Kótajon, Disznókút Demecserben, Sörekút Ibrányban. Bivaly kút Gégényben ismeretes.

36 Ökörtilalmasnak nevezték a legelő, illetve a tilalomba tett kaszálónak azt a részét, amelyik az igásállatoknak (jármosökör, hámos ló) lett fenntartva. A helynevek szerint a bikák és a borjak részére is elkülönítettek legelőket. A lovak a hátasabb. goroncos területet szerették, erek partjait, ahol a fodorsás vagy harmatkása nőtt. Korábban már szóltunk arról, hogyan tükrözik helyneveink az erdők jellemzőit. Kifejezik nagyságát (Kiserdő Bujon, Nagyerdő majd minden községben volt), minőségét (Makkos Nyírbogdányban, Egres Beszterecen, Nyárjas Kisvárdán), állapotát (Fatöves Kéken, Csonkás Onteleken, Ereszvény Fényeslitkén), tulajdonosát (Pap erdeje Demecserben), használatának módját (Erdőnyil Gáván, Szabaderdő Paszabon, Cserésgám Vasmegyeren), és akad példa arra is, hogy tulajdonnévvé az erdőt leginkább jellemző erdei haszonvétel válik. Paszabon a méhkelincről (kelincz = zár) nevezték el egykor a Tisza kanyarulatában elkülönített erdős helyet.

37 Az erdő legértékesebb anyaga a faállománya. A Tisza-menti fűzesek, éger- és nyárerdők az itt élőket elegendő tűzifával látták el. Mindenki szabadon, korlátlan mennyiségben szedhetett rőzsét, vesszőt a bozótosokból, gyűjthetett tüzelésre nádat. 1720-ban az összeírok csupán Kemecse és Vasmegyer esetében jegyezték föl, hogy „az erdőt tűzifa gyűjtésére ... nem használhatják'.

38 Ellentétben a tűzifával, az épületfa beszerzése már több községben (Fényeslitke, Kisvárda, Ontelek) nagy nehézséggel járt. A Tisza-menti ligeterdők a paraszti házi- és kézműipar számára számtalan fontos és elegendő nyersanyagot biztosítottak. A veres, a fehér és a cinege (sárga kérgű) fűzvesszőből kerítés (lészka), kapu, házfal (paticsfal), halászó eszköz, haltartó készült. A finomabb vesszőt koncvesszőnek szedték, amivel a karámot, nádfalat, nádkunyhót koncolták be. Az égerfa háncsát gubások vették meg festékkészítésre, a vincfa vagy mocsári szil „haját" csizmába, kéregnek használták. A galagonya fájából cséphadarót, a vadkörte,alma,- cseresznye.- szilva fájából jármot csináltak.

39 Komlót kenyérsütéshez szedtek, vadalmából ecetet erjesztettek.