Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

4. Gazdálkodás a XVIII. század első felében. Termelési övezetek magassági viszonyok alapján

Az ártéri erdők „gyümölcs kaszálói" évszázadokon keresztül virágzó gyümölcskertek voltak nemcsak itt a Tisza-völgyben, de a Duna mentén is. Az ártér erősen párás legelőjét, nyírkos, nedves és hideg talaját különösen az alma szereti. Az alma főleg szilvával, körtével és dióval keveredett.

40 Bél M. is elsősorban a vidék almáskertjeit emelte ki, melyek „sokfelé találhatók, bőségesen is teremnek". A termést gyakran veszélyeztette az árvíz, különösen Tiszakanyáron és Tuzséron, mert itt, az utóbbiban: „almáskertéi a szakadékos partra vannak ültetve". Az almafajták közül a legtöbbet termő kormos és olasz almát említik.

41 A lakosság az épület- és tűzifa mellett az erdő egyéb termését (makk, gubacs, vadgyümölcsök, stb.) és gyepét is felhasználta. Az erdei gyepszint és aljnövényzet az állattartás nélkülözhetetlen takarmánybázisa, hasonlóan a makkhoz, ami ekkor a sertések feljavításában mással nem pótolható takarmány. „Akik ... tölgyes erdőt bírnak, lehulló makkal tartják a sertésüket ... akik a Tiszával vannak szomszédságban vagy halas mocsaraik vannak, azokat [ti. a sertéseket] hallal hizlalják és a gyümölcsfákról lehulló gyümölcsökkel."

42 1720-ban a falvak 54 %-ában az úrbéreseknek nincs makkoltatási lehetőségük. Fokozta a nehézségeket, hogy a makkoltatás hiánya majd minden esetben legelőhiánnyal párosult (2. sz. melléklet). Dombrádon, amint a jobbágyok vallották, a földesúr engedélyt adott „újabban arra, hogy sertéseinket, tized fizetése mellett az erdőben feljavítsuk." A többi faluban általában egyegy jobbágycsalád 2—4 sertést hizlalhatott fel a földesúri erdőben. Fényeslitkén megjegyezték, hogy „az ilyen sertések a tehetőseknek télen élelemként szolgálnak és azokat nem szokták eladni". Feltételezhető, hogy eladáskor is különbséget tettek a hízott sertéshús minőségében és árában aszerint, hogy milyen takarmányon nevelték, pl. makk <-> hal. A település határában tölgyerdővel nem rendelkező községek viszont kénytelenek voltak sertéseiket az ÉK-i erdővidéken (Ung, Bereg megye hegyvidékein) makkoltatni.

43 Az ártéri állattartás kétségkívül két legfontosabb állata: a szarvasmarha és a sertés. Számukról óvatos becsléssel sem lehet megközelítően pontos adatot mondani. 1725-ben a Sammlung von Natur und Medizin szerint „Szabolcsban oly magas fű nőtt, hogy alig volt benne a barom látható, annak ellenére, hogy egyes nyájak több ezer darabból állanak". Bél M. a rétközi falvak sorából Nagyhalászt emelte ki, melynek „kövér és alkalmas legelőin a marhatartás virágzik".

44 A fehér marha fajtát tartották, mert ez felelt meg a tartási szokásoknak, és ez tudott leginkább alkalmazkodni a környezeti adottságokhoz. Sertésből két fajtát tartottak. A feltűnően nagy testű szalontai vagy veresdisznó és az ugyancsak hústípusú réti sertés tenyésztése terjedt el. A XVIII. század végén megjelenik a magyar mangalica is.