Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

4. Gazdálkodás a XVIII. század első felében. Termelési övezetek magassági viszonyok alapján

lag 1,99.

29 „A réteket az árvíz elönti, a széna sással kevert, savanyú ... másikhoz nem jutnak" — vallották a lakosok.

30 Mivel az árvíz és talajvíz, a „föld árja" gyakran már kora tavasszal elöntötte a mélyfekvésű réteket, és a Tisza következő, kora nyári árvize is utolérhette a tavaszit, a réteket csak egyszer, a nyár utolján (augusztusszeptemberben) kaszálták. A sarjúkaszálást nemcsak az árvíz akadályozta, hanem az is, hogy a kaszálókat nyomásolták.

31 A közösség használatában lévő kaszálókat, melyeknek létesítése, fenntartása a közösség, azaz a község feladatai közé tartozott, évenként újra osztották „nyilolván egymás közt". A berceli határban Kisnyilas és Nagynyilas kaszálóként szerepel. A gávai Erdőnyil, erdőből irtott kaszáló nyíl szerinti osztására utal.

32 A szilaj vagy félszilaj állattartás mindenekelőtt a természetes legelőre, illetve legeltetésre épült, mellette kiegészítő jelleggel, de nem nélkülözhetően az ugar, a tarló, a rét és az erdő is legelőül szolgált. Vidékünkön az 1710—20-as évekre már kiszorult a parlagoló állattartás, azt ekkorra már mindenütt felváltotta a két, illetve háromnyomású gazdálkodás. Mindkét határhasználati formában a legeltetés kérdése központi jelentőségű. Különösen érvényes ez a szűk határú falvak esetében és árvízkor, ahol és amikor a „legelőpótló" területek terjedelme erősen korlátozott. Wellmann I. szerint az állattartás igénye bizonyos esetben (árvíz, szárazság, egyéb természeti csapás) nemcsak az egyes művelési ágak, de még a szomszéd falvak határát is elmosta a nyomásos gazdaság keretei között.

33 Szabolcs vármegye ez ügyben akar „rendet" tenni 1702-ben. Ugyanis „némely helyek lakói ama régi szokás ellenére, mely a közös legeltetést megengedi, azt a szomszédos helyek lakói és marhái elől eltiltják", ezért a vármegye elrendeli, hogy „amennyiben a szomszéd falu legelőterülete nem tilos, ott barmaikat legeltetni lehet".

34 Az 1715—20. évi összeírás során nemcsak azt vették számba, hogy van-e elegendő legelő, de kitértek arra is, ha szűkösek, bérelnek-e másutt, vagy ha bőséges, más falubelinek adnak-e bérbe. A határaikat két nyomásban élő falvai, loobségében a szűk legelőre panaszkodtak. Emiatt a szomszéd községek határában voltak kénytelenek bérlegelőt igénybe venni állataik számára. A legelők használhatatlanságának okaként leggyakrabban az árvizet említik, de Kékesén „terméketlen". Szabolcsveresmarton „száraz, szikkadt" a legelő. Fényeslitkén viszont „a legelő nagy része a földesúri allodiumhoz tartozik'\ Csupán Buj községben találtak az összeírok bérbe adott legelőt, melyen „a Kamarai uradalom 150 állata legel".

35 Arra a kérdésre, hogy a legelő hány állat számára elegendő, az összeírok az alábbi válaszokat kapják: Ajak 60, Beszterec 40. Buj 100 (+150), Demecser 50, Dombrád 70, Döge, Fényeslitke 35—35, Gáva 30, Ibrány 60, Kemecse 140, Kék 50, Nagyhalász 40, Nyírbogdány 80, Ontelek 50, Pátroha 80, Rétközberencs 50, Szabolcsveresmart 25. Tiszabercel. Tiszakanyár, Tiszarád 40—40, Tuzsér 22 és Vencsellő 60 szarvasmarha.