Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)
4. Gazdálkodás a XVIII. század első felében. Termelési övezetek magassági viszonyok alapján
A rét leghasznosabb növénye a nád. Minőségétől függően vagy építőanyag vagy fűtelék. A házak falát, tetejét, kerítését nádból készítették. A téli évszakban, amikor elfogytak a mezei munkák, az egész népesség a náddal foglalatoskodott. A gyékényvágás augusztusban kezdődött. Bár igen fontos növény, jelentősége a náddal soha nem vetekedett. A gyékény felhasználási lehetősége igen sokféle a paraszti háztartásokban. Készítettek belőle kosarat, méhkast, tojástartót, kenyereskast, amelyeket aztán gabonára cseréltek. Hordót tömítettek vele, és ponyvát is szőttek gyékényből. A fekete vagy háromélűsást szőlőkötözésre használták (10. ábra 2,3. övezet). A térszín emelkedésével és az állandó vízborítás megszűnésével a szálas vízinövények övezetét a nedves mocsárrétek követik. Itt a sás gyeppé zárul, és nyári szárazság esetén, ha a mocsárrét felszíne tartósan kiszárad, megjelenik a kékperje. A kékperjés láprétek elterjedését kaszálással is elősegítheti az ember (10. ábra 4. övezet). Ha a természetes fejlődést az ember beavatkozásával nem zavarja meg, a növénytársulások fejlődése eljut az erdőhöz (10. ábra 5., 6., 7. övezet). 22 Ezek a térszínek a természeti környezet legsokoldalúbban felhasználható színterei. Talajadottságai, magassági viszonyai és az ebből származó biztonsága, árvízmentessége miatt az „élet" övezetének is nevezhetnénk. Az ember ide települt, itt alakította ki gazdasági tevékenységének fő „üzemegységeit". Földet művelt, kertet, szőlőt gondozott, állatállománya számára is irtott, kaszált, legelőt biztosított. A 97—99 méter tszf-i magasságú térszín az ártér legértékesebb haszonvételének, az állattartásnak a színtere. E magassági zónában lévő erdő- és gyepvegetáció a legeltetésen alapuló állattartás takarmánybázisa. Az állattartás alapja mindenütt a legelő, a legeltetés és a réti szénagyűjtés. Mivel az állattartók nem tudtak mindenhol és mindenkor jószágaik számára elegendő takarmányt biztosítani, ezért Rétközszerte a téli-nyári legelőváltás gyakorlatát élték. A honfoglalás korától átörökített és lényegét tekintve változatlan állattartásban a rét télen, a mező nyáron használt legelőt jelentett. 23 A naponta hazajáró jószág és a rétből tél elején kihajtott gulya tartására sok takarmány kellett. Kemény hideg és nagy havazás idején megtörténhetett, hogy a rétben lévő állatok is takarmányozásra szorultak. Országos aszály idején viszont az alföldi részekről is fölhajtották az állatokat a Rétközbe, mert a helyinél nagyobb állatállomány ellátásáról is gondoskodni tudtak. „Prata exundationi Tybisci obnoxia habent" — olvasható az 1715—20. évi összeírásban majd minden rétközi községnél.
