Galambos Sándor: Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 2. (Nyíregyháza, 1996)

VII. AZ ALAPÍTVÁNYOZÁS HELYE A TÁRSADALOMBAN (ÖSSZEGZÉS)

Az alapítványozás helye a társadalomban ( Összegzés ) Az alapítványozás a dualizmus korában a közélet szinte minden területére behatolt; az egész társadalmat átfogó intézménnyé vált. A korábbi gyakorlathoz képest nőtt az alapítványok száma, bővült a kedvezményezettek köre, színesedett, sokrétűbb lett az adományok iránya. Az új típusú alapítványozás kialakulását a polgári rendszer tette lehetővé. Az egyéni szabadságjogok, különösen a vagyonszerzés és a szabad rendelkezés joga, teret adtak a magánkezdeményezéseknek. Az alapítványok a civil szféra képződményei: a társadalom egymásra utalt tagjai között hatottak, s nem a hierarchikus állam keretei között. Az alapítványok vertikálisan át- meg átszőtték az egész társadalmat. Az intézmény a polgári rendszer tagjainak autonómiáján, szuverenitásán nyugodott. Az adományozó önállóan, a maga akaratából hozta meg jótékony célú döntését. Egy általa kiválasztott területen mutatta meg segítő szándékát. Akarata manifesztálódott a felajánlásban, s ezzel elismerést váltott ki környezetében, s egyúttal saját identitástudatát is megerősítette. Míg az alapítványtevők a helyi társadalom felső rétegeiből kerültek ki, a kezelői feladatokat többnyire a középrétegek tagjai látták el: hivatalnokok, tanárok. Ők a működtetés során, különösen az adományozottak felelősségteljes kiválasztásában érezhették át fontosságukat, jelentőségüket. A teljesítményelvet tartalmazó alapítványok jutalmazottjai az elismerés révén meggyőződhettek arról, hogy másoknak is jó, hasznos, amit csinálnak. A szociális alapítványok kérelmezői elvesztett vagy megingott egzisztenciális biztonságukat igyekeztek külső segítséggel