Thesaurus solemnis. Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt (Debrecen–Nyíregyháza, 2002)

Fazekas Rózsa: A „triumvirek”: Károlyi György, Széchenyi István és Wesselényi Miklós barátsága

Barátságuk születése az 1820-as évek elején „Semmi barátság nem lehet lángolóbb s tartósabb, mint amely együtt-tanulásban, együtt-küzdésben... veszi lételét. " (Kölcsey Ferenc) Károlyi György és Széchenyi István 1821 tavaszán ismerkedtek meg a Debrecenhez közeli Diószegen állomásozó Hessen-Hornburg huszárezredben. Az 1820-tól katonáskodó Károlyi mint főhadnagy került a napóleoni háborúkban magát kitüntető Simonyi óbester vezette ezredbe. Az ezred tisztikarában találkozott először Széchenyi István századossal, aki 1820 áprilisától szolgált ezen a szülőföldjétől távoli, isten háta mögötti, kelet-magyarországi állomáshelyen. Széchenyi 1821 júliusában lóvásárlás ürügyén egy erdélyi utazást tett, amelynek során felkereste a kiváló lótenyésztő hírében álló Wesselényi Miklóst. Egyes feltételezések szerint már korábban, 1820-ban megismerkedtek, de ennek körülményeit nem ismerjük. 1821 nyarán viszont rendkívül mély benyomást tett Wesselényi a súlyos lelki problémákkal küzdő Széchenyire, aki naplója szerint azonnal megérezte a találkozás sorsdöntő jelentőségét. „ Wesselényi Miklós közelebbi megismerésével igen sokat nyertem. Vele örökké szoros és felbonthatatlan barátságban fogok élni, érzem ezt. Nem tudjuk, hogy miről beszélgettek ezekben a napokban, de tény, hogy nagy hatást tettek egymásra, mert elhatározták, hogy együtt utaznak egy angliai tanulmányútra. Ez Wesselényi számára volt nagyon csábító, hiszen ő még nem járt ott, illetve anyagi teherbíró képessége Széchenyi segítsége (kölcsöne) nélkül nem tette volna lehetővé ennek a tervnek a megvalósulását. Sok mindent megtudhatunk a Széchenyi-Wesselényi barátság születéséről Széchenyinek egy 1821. szeptemberi leveléből, aminek lényegét Wesselényi rögzítette naplójában december elején. Ebből kiderül, hogy mindkettőjüket foglalkoztatta a kérdés, mivel magyarázható az a szellemi vonzódás, ami felébredt bennük. Széchenyi „... sokat kétségeskedett, hogy vajon nemcsak az egyedülvalóság, unalom, minden barátjától való távolléte hevítette-e irántam barátságra, mely hamar gerjedő érzésinek s talán magyar spirituszának lehetvén fellobbanása, nem fog-é előbb-utóbb kialunni, elhűlni, de úgy érzi, hogy irántam való indulatja nem csalódás, hanem való s maradandó etc. etc. Hogy ő bennem sokat és oly sokat tanált, ami nincs is, az igaz, hogy sokáig mese s megfejthetetlen volt előttem, hogy egy elragadtatást gerjesztettem volna benne, arra ő már igen sok embert látott s igen sok emberismerete vagyon; hogy karakteremnek némely nem mindenben található, igaz, természetes, erős vonásai, hogy Széchenyi István: Napló. Szerk. Oltványi Ambrus. Bp., 1982. (a továbbiakban SZIN) 231.