Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)
Levelek - 1714. szeptember 2. - 1714. december 27
Ez ugyan ezen a földön közönséges, tudom, mindenfelől lamentálódwak. Azt mondják, egész kaszoni hegyen mind eszeszedték volna, sem let húsz hordó bor. Az a csudálatos, mind jobbatkán bíztak, épen csak szüret élőt is, úgyhogy hordókkal és készülettel mentek fel a hegyre, s puttonba hozták el a szőlő- jököt. Mindnyájan úgy jártak, s azt mondják, se csutkája nincs ot, hogy madár ette volna meg, se szára, csak mintha elenyészet volna, ami termés rajta látszot. En, Édes Szívem, adventre haza szándékoznám, mert most is csak miattam van itt az Aszony. Elmegyen Salánkra, csak épen találjon módot Kegyeljed bort valahol szerzeni magam italára. Ha Kegyelmed felette oda nem fog késni, megérem a musaji óborokkal, de közönségesen mit igyanak? Semmi sincs, úgy látom, pedig a külsők, amire szoktak, könnyen el nem hadgyák, azolta is mint kél, tapasztoltam. Azt írják Horogék, sok vendég jár, a Kegyelmed böcsületinek meg kel felelni. Császi is azzal adót számot, hogy ő plenipotentiariussa lévén Kegyelmednek, böcsületinek meg kellet felelni. Azért, Szívem, igen szükséges hova hamaréb a borrul providiálni, mert addig hazamenni bajos, itt is alkalmatlankodni, kivált már a borra nézve bajos, mi pedig, akik itt vagyunk, mind borosok s fejérkenyeresek vagyunk. Az szallonát[!] ők 12-nek mondják, aki ot maradt volt Kegyelmed elmeneteli után, ide egynél többet nem hozattam. Még egy holnap nem tölt volt bele, mikor jobban megvizsgálhattam, sok irkálásim után hetet írnak, hogy van. Félen kívül, kit a barátoknak adattam, ot költ el, márpedig mind a jova volt hátra, amikor beadták, hova let? Nem felettéb sokalhatom, aki a belső cselédre költ, hanem az átkozot, goromba Ács Lőrinc a tavalyi túrót kémélte, béresnek, disznópásztorokwak, ménespásztorwak, imide-amoda, egyebüvé is csak a tiszta szalonát osztatta fontonkint. Adig pirongattam, most fogadta, hogy már azt számunkra megtartja, ha való lesz. De amint Kegyelmed megmondta, ezek közt rendet tartani lehetetlen, se esze hozzá, se kedve. Az ideszálítandó egyetmásrul megtapasztalván a sok hiánosságot, az vékákot vizsgáltattam meg Munkácsi Urammal, s megint elkezdték a sokféle vékát tartani. Csak a debreceni vékán kívül volt három véka a kulcsár kezébe, nagyob s kisseb egyik a másiknál. Akivel a búzát lecsapta, az a deszka is púposon volt hagyva egy felől a közepin, kit is a szegíny barátoknak való búza mérésén vettek észre. S Munkácsi Uram rajtaérte az kulcsárt, a Korda dicsíretes kulcsárját, menteni sem lehetet magát. A vékákrul is nem tud Ács Lőrinc is mentséget tenni. Hanem a kulcsár szemtelenül hazud, hogy Kegyelmed hagyatta nálla az nagyob és kisseb vékákot. Akor pedig, mikor Kegyelmed ennek előtte rajtaérte volt őköt, úgy tudom, mind egyenlővé tétette. Ezeket, Édesem, hogy tudtára adom Kegyelmednek, nem egyéb az oka, hanem ha történnék, hogy nekem is fel kellene mennem, jó idején tudjon írásba rendelést tenni Kegyelmed, Szívem. Mert máskínt bizony meg sem írtam volna, mint edig is elhalgattam, tudván, onnét 165
