Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 46. (Nyíregyháza, 2015)
Háborús naplóm
Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései Este még egyszer és 15-én még kétszer próbálkozik az olasz rövid előkészítés után, de eredménytelenül. 16-án csend van. 17-én a zászlóalj parancsnoksághoz citálnak bennünket s instrukciókat kapunk. Estére járőröket kell kiküldeni, hogy megállapíthassuk, vajon a tábori őrsvonal elfoglalható-e, nem költözött-e bele az olasz. Ha igen, ki kell füstölni őket, mert a Feldwachliniát [előőrs vonalat] árkok kötik össze állásainkkal és így könnyen meglephetnek bennünket. Hazafelé menet benézek a régi századparancsnoki kavemába. Elköltözésünk után már csak egy találatot kapott, egy 22-es gránátot, mely azonban elcsúszott és nem robbant fel, hanem beesett a kavemába, melyet az őrmester egy erős fél szakasz- szal foglalt el, kiket Nohnék beosztása után tartalékba rendeltem. Az őrmester jelenti, hogy a „pergőtűz készlet” teljes egészében megvan, semminek sem történt semmi baja. Egy hordó vizet megittak. Én válaszolok:- Hogy mondja? Nincs semmi baj, csak a mmos hordó tartalma folyt ki? Már éppen ki akar igazítani, mikor odavágok a szememmel. Rögtön megérti a helyzetet és jelenti:- Igenis, a rumos hordót Sprengstüch [repeszszilánk] érte, a rum kifolyt! Egy óra múlva már csakugyan üres volt a hordó, kiosztották a századnak a tartalmát. Estére koromsötét lett, elborult. Kiküldőm a járőrt, a század próbál az álláson igazítani valamit, magam pedig figyelem a járőr sorsát. Elindulnak. Neszezésükből hallom, hogy már elérték a tábori őrs vonalát. Lassan, a legnagyobb csendben haladnak tovább. Egyszer rakéta száll fel az olasz állásokból, akkor látom is őket a hármas számú tábori őrshely körül. De úgy látszik, nemcsak én látom, látja az olasz is, mert pár lövés esik. Úgy látszik, indulnak visszafelé, mert egyszerre nagy zajjal, mely már közelebbről hallik, felbukik az egyik. Újabb rakéták, újabb lövések, de most nem látom őket. Valószínű, hogy a csörömpölés után ők is várták a kivilágítást és igyekeztek fekve maradni. Az újabb események nagyobb óvatosságra intik őket, mert már nem hallom a zajt. Erősen figyelek, de nem hallok semmit. Látni pláne nem, hiszen az időnként felszálló rakéták fénye nem engedi, hogy szemem megszokja a sötétet. A járőrök nem tudom, hogy csinálják, de úgy látszik, macskaszemük van, mert a felszántott köveken is zajtalanul járnak. Az is lehet, hogy zajuk belevész a már közelemben dolgozó szakasz zajába. Fülelek, szememet belemeresztem a vak éjszakába. Egyszer előremeredő arcomra egy kéz tapad, én meghőkölve hangosan szólok:- Ki az? Halkan válaszol a szakaszvezető: 78
