Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 46. (Nyíregyháza, 2015)
Háborús naplóm
Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései A szomorú jeleneteknél Gombácsy elkezdett hangosan zokogni. A közönségnél ez természetesen ellenkező hatást váltott ki és az végigkacagta a tragédiát. Annyira botrányszerű vége lett a dolognak, hogy Gombácsyt fel is jelentették a kórházparancsnoknál, de ő azzal védekezett, hogy ő nem tehet róla, ha neki olyan gyenge szíve van. Erre el akarták tiltani a moziba járástól. Ekkor meg azt kérte, hogy akkor inkább küldjék a káderhez. Persze nem engedték, mert sebe a könyökén még nyílt volt, s nem tudta fél karját mozdítani se. Egyszer aztán meguntak bennünket és kitették a társaságot a közös csapatkórházba. Itt dr. Brokés Győző volt a kezelőorvosunk. Mi folytattuk a lumpolást, mozizást, közben zanderre, iszappakolásra jártunk. Persze többször haza-haza is ruccantam Semjénbe, különösen addig, míg a kórházparancsnok törzsorvos ki nem tette székhelyét a közös csapatkórházba. De hát, semmi sem tarthat örökké! Közel négy hónapi kórházi kezelés után szeptember 10-én elküldték nyolc nap szabadságra, azután szeptember 20-án Gombácsyval együtt megkaptuk menetlevelünket Königgrätzbe, a káderhez. Königgrätzben folytattuk, amit Debrecenben elhagytunk. Jártunk a Grand Hotel kávéházába, kártyáztunk déltől vacsoráig, vacsorától záróráig. Néha biliárdoztunk és ritkán a zárórát a Vinamában meghosszabbítottuk. El-eljárogattunk a katonaotthonba sakkozni, beszélgetni. Nagyokat rukkoltunk, sokszor az unalomig iskoláztunk. Azt a pár hónapot alig szakította meg nevezetes esemény, amíg megszakítás nélkül ott voltam. November közepén kaptam kétheti szabadságot vizsgára. Természetesen a vizsga nem sikerült, nem is sikerülhetett, hiszen nem kétheti tanulás kell egy tanári alapvizsgához, de nem is tanultam. Egy ilyen rövid lélegzetű szabadságot nem erre használt az ember a háború alatt. Szabadságom ideje alatt meghalt a király. Reménykedtünk, hogy most már rövidesen béke lesz. Ebben is csalódtunk. Szabadságomról visszatérve már várt az „örömhír”, hogy készül a XXVI. Marschbataillon, valószínűleg én is belekerülök. Nem esett valami jól a jóslás, különösen akkor nem, mikor be is következett. Századom parancsnoka, aki egyúttal a zászlóalj parancsnoka is volt, dr. Csabay István főhadnagy, szakaszparancsnokok: Kovássy Miklós hadnagy, én és két újdonsült kadétaspiráns. A zászlóalj hamarosan be is öltözött és nagyon keserves volt éppen karácsonyra várni az Abmarsch parancsot. No, de amilyen keserves volt rágondolni előre, hogy talán éppen karácsonyeste indulunk, úgy örültünk volna neki, ha akkorára tényleg el is indultunk volna. A karácsonyesténk ugyanis igazán nem volt ünnepi. A tiszti 66
