Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 46. (Nyíregyháza, 2015)
Háborús naplóm
Háborús naplóm De, hogy visszatérjek a San Martinó-i eseményekhez, vacsora után hívatják Millióm kapitányt az ezredparancsnokságra. Mi rettenetes lelkiállapotban várjuk a további fejleményeket. Egyszer aztán jön Millióm, felállítja a századot. Mikor összeálltunk, mondja, hogy nem ellentámadásra megyünk, hanem haza, vissza tegnapi helyünkre, ugyanis a 61-esekhez beosztott 82-es székely zászlóalj már visszavette az állást, annak a zaját hallottuk az előbb. Indultunk is azonnal vissza. Másnap este halottakat hordtunk le az állásokból egy útra, onnan pedig deszkákat és szeges drótot szállítottunk az első vonalba, a „H” Abschmittból [szakasz] és ugyanoda. Századunk 40 halottat vitt le, mert aznap pergőtűzzel borította el a digó ezt az állásrészt. Elképzelhető, milyen kellemetlenül érte másnap, 27-én este az egész századot a parancs: Indulás azonnal a „H”-ba, mert az ott levő századból már alig van ember, a digó meg támad. Bementünk az állásokba, de nem volt ott már állás, csak gránátlyukak, s itt-ott egy kis kőfal rész. Alig hajnalodott, már megkezdődött a Termmelfeuer, a pergőtűz. Amit ott az ember tapasztalt, az túltett minden elbeszélésen és képzeleten. Egy darabig fenn voltam az állásokban, de egyszer hívat Millióm az állás mögötti dolinában lévő kavemába. A kavema a sziklába robbantott kisebb- nagyobb barlangszerű lyuk. Ez 5-6 méter hosszú és 2 méter széles volt. Felette 2-3 méter vastag kőréteg. Belseje gerendákkal alátámasztva, hogy a reáhulló nehéz gránátok le ne szakítsák a kőréteget. Ez volt az úgynevezett gránátbiztos fedezék. Ide hívatott engem le Millióm kapitány délelőtt a legnagyobb pergőtűzben, hogy megkínáljon egy kis szalámival és egy kis cukorral. Dühös voltam, hogy ebben a rettenetes pergőtűzben ezért lehívatott. De, minthogy már lejöttem, azt mondta, ne is menjek vissza. Mivel pedig a kavemában nem fértem, a dolina partján levő kis fedezékben töltöttem az időt. Sok biztató nem volt az ilyen fedezékben, volt ott több is ilyen. A mellettem levő teljesen szét volt lőve. Abban lakott állítólag Baczoni Sándor kadét, aki egy viperától vagy skorpiótól megijedve kirohant, s alig tett 20 lépést, irtózatos robbanással egy gránát vágódott bele, akkor ment tönkre. (Utólag már, most, jegyzeteim tisztázása közben ismertem meg ennek a históriának hiteles történetét: Baczoni órákig tartó gyötrelmeket szenvedett el ebben a fedezékben, mert pont a bejárat felett himbálózott egy vipera, s ő mozdulni sem mert. Csak akkor rohant már ki idegileg teljesen kikészülve, mikor a vipera tovább siklott.) Most én a mellette levő fedezékben húzódtam meg, s el is aludtam. Délután egyszerre megszűnt a tüzérségi tűz. A nagy csendre felriadok, s rohanok fel az állásokba. A gyalogsági támadás megkezdődött. A pár száz lépésre levő ellenséges állásokból százával özönlik kifelé a digó. A jobb szárnyra rohanok, keresem fedezékemet, a 40-50 cm magasságú kis kőrakást. 49
