Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 46. (Nyíregyháza, 2015)
Háborús naplóm
Háborús naplóm Kórházban Mint már az előző fejezet végén említettem, 1915. április 22-én a varannói tábori kórházba kerültem. A kórház parancsnoka, egy törzsorvos (nevét nem is tudtam meg soha) rettenetesen gorombán fogadott. Mindjárt első viziten leszidott, hogy egy kis neuraszthéniával [ideggyengeség] haza akarok menni. Neuraszthéniája, mondta, neki is van, mégis itt van. Hiszen - gondoltam magamban - én is igen szívesen felcseréltem volna akármilyen strapás beosztással az elmúlt három hónapot itt, vagy talán még közelebb is a fronthoz, de nem szóltam. Ellenben el voltam készülve arra, hogy innen az én utam valószínűleg vissza, a front felé fog vezetni. Másnap újra kezdte a beszédet, hogy én milyen hazafiatlan vagyok, az ilyen embernek künn a helye. Persze ő még nem tudta azt, amit én előző nap délután magam is megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy míg elindulásomkor 84 kg volt a testsúlyom, most mindössze 56 kg. Tehát testsúlyom teljes és pontos egyharmadát leadtam a három hónap alatt. Most ezt megmondtam neki, és ha már belefogtam a beszédbe, elmondtam azt is, hogy már kb. két hónapja véres bélhurutom is van. Megmutattam neki megfagyott nagy lábujjamat, melyen már egészen fekete volt a köröm, s az egész egy eleven seb volt és jobb kezem mutatóujját, melyről a húsvéti csatában a szegesdrót leszedte a körmöt.- De, hát miért nem beszél? Honnan találjam én ki mindezt? - mondta.- Nekem már beszélni sincs kedvem - jelentettem ki rezignáltan. Megvizsgált most már alaposan, de nem szólt semmit. Másnap, mikor meggyőződött róla, hogy véres bélhurutom nem mese, ágyba parancsolt, s azonnal kijelölt arra, hogy a 26-án induló kórházvonattal mögöttes országrészbe szállítsanak. Mint később megtudtam, olyan kórképet adott rólam a kísérőjegyzékben, hogy a vonatinspekciós [vonatügyeletes] orvos a két napig tartó utazás alatt minden nap 4-5-ször megnézett. A varannói vasútállomáson, míg a kórházvonat betolatását vártam, látom, hogy a raktár rakodóján egy honvéd önkéntes szakaszvezető ül. Az arc ismerős és néhány perc múlva rá is jövök, hogy az illető egy volt máramarosszigeti osztálytársam, Ling- vay Lajos. Odamegyek hozzá. Mint őrvezető, illedelmesen szalutálok a szakaszvezető úrnak, s alázatosan megkérdezem tőle, hogy ö lenne-e Lingvay Lajos. Meg kell jegyeznem, rajta nem volt köpeny, s így önkéntesi karszalagja látszott, énrajtam viszont volt, belőlem csak egy ágrólszakadt, sáros őrvezető nézett ki. O igen kurtán válaszolt:- Igen, de mi köze magának ahhoz őrvezető, vagy mit akar? Erre én rögtön tréfára gondoltam, s azt választoltam, hogy én ismerem őt Veresmartról. Ez igaz is volt, ők ott laktak, s én voltam is náluk Veresmarton, pár km-re 39
