Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)
Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése
maradtam. Az egyik, egy 44-ben avatott Ludovikás hadnagy volt, Molnár Pál, a másik talán csendőr altiszt. Kóborlás, menekülés közben akadtak össze hárman. A fabarakkban volt három prices, rajta csupasz szalmazsák, az egyiken egy hosszú, kopott irhabunda. Azt mondták, hogy ez a Pircsié, feküdjek le. Adtak enni, hoztak a hegyekből tejet, ott aludtunk aztán édes hármasban. Nyugtatgattak, hogy holnap biztosan megjön János. Nem jött. Estére már nagyon nyugtalan lettem, a csendőr elment, és felderítette, hogy a hegyeken át ellenkező irányban, mint én jöttem, nem messze van a Passau-Deggendorf vasútvonal, így hazamehetek kevesebb gyaloglással. Másnap reggel mind a ketten lekísértek, feltettek a vonatra, elértem Deggendorfot, s onnan gyalog mentem be. Kedves testvéremet ott találtam, nyugodtan és kedélyesen kártyázott egy szépasszony társaságában, mondván: tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Hát, ilyen volt! Mégis nagyon örültünk egymásnak, s ő rögtön elhatározta, hogy oda fog jönni végleg, hiszen a hegyen a télre úgysem maradhatott volna. Rövidesen oda is költözött, alig egy-két darab holmija volt. Úgy emlékszem, hogy akkor már az épület baloldali emeletén laktunk, nagy osztálytermekben, ott csináltunk mellettem neki is egy boxot. Itt volt a terem közepén egy nagy asztal, valami lócafélék, talán valami rakott spórféle is. A társas élet ott középen zajlott. Több lett a gondom, mert Pircsiről is kellett gondoskodnom, de mégis az sokat jelentett, hogy nem voltam a világban teljesen egyedül. Néha kaptunk valami ajándékcsomagokat. Egyszer egy vagonnyi kiszabott (gépi kötéses anyagból) ujjakat. Biztosan valami katonai alsóruhára készült, de már a raktárakban maradt feldolgozatlanul. Ezeket kibontottuk, soronként összekötöztük, s egész télen ebből kötöttünk, bicikli-küllőkből csinált kötőtűkkel. Pircsinek pulóvert, magamnak egy kötényruhát. Még mikor Istvánt vártam, akkor is viseltem (1949). A tél nem volt hideg, hóra alig emlékszem, olyan nulla fok körül volt, nedves, kellemetlen. Fűtés alig, s azok a nagy hodályok nagyon hidegek voltak. Volt ott egy érdekes házaspár. Egy bevonultatott, már nem fiatal orvos a feleségével, s olyan tizenhárom-tizennégy éves fiával, dr. Dobák Ferenc. Az orvos egy olyan „jó ember" volt, sokat segített a türelmével, a felesége ott a nehéz helyzetben nagyon piperkőcnek tűnt, túlöltözött, festett, nem fiatal nő volt, de nem volt rosszindulatú. Valamikor szeptember végén, október elején a kórházban megszületett Lici kisfia, kis Géza, minden baj nélkül. Akkoriban kezdtek el az én ízületeim fájni, a kórházban kezelték a csuklómat, kezemet, akkor használt is valamit. Lici felderített fenn a hegyen egy tanyasi asszonyt, aki minden este a fejés után adott a kisgyerekeknek egy liter tejet. Ide gyakran Pircsivel együtt mentünk fel, hiszen hamar sötétedett; sokat gondolok rá. 51
