Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

nehéz lehetett, igen nagy lelki erővel tartotta magát, s igyekezett Sárit is erősíteni, mert ő csak Paliban gondolkozott és élt, a gyerekei is szinte háttérbe szorultak a tudatában. Varrogattam, segítettem, akinek kellett, egy kincstári lepedőből varrtam egy szoknyát, s megvarrtam az Óváron vett anyagokat, hiszen semmim sem volt. Ezek éveken át megvoltak itthon is, mint ruhatáram „alapdarabjai". Többnyire mezítláb jártam, egy fa talpú háborús szandálom volt, s talán ott csinált egy suszter valami sarufélét, abban jártam.

Még május végén híre járt, hogy hazajött az apát Dachauból. Lili és Martosék buzgó katolikusok voltak, pünkösd következett. Az óriási barokk templomot napok alatt szinte teljesen felújították, gyönyörűen rendbe hozták, sok száz hortenziával feldíszítve tartották meg a pünkösdi nagymisét. A hortenziák s a díszruhák egyforma bíborban ragyogtak, szólt a kórus. Nagyon szép volt, nekem olyan, mint egy nagyoperai előadás. Rövidesen híre járt, hogy az apát mindent elkövet, hogy visszakapják az épületet, s mi tűnjünk el. Ez állandó izgalmat jelentett, de nem volt könnyű feladat az amiknak sem. Néhány család kiköltözött a faluba, rokonokat, ismerősöket találva itt- ott; de még mindig több százan voltunk. Egyébként a falubeliek finoman szólva nem kedveltek bennünket, utcán, üzletekben, sőt még a templomban sem örültek a magyaroknak. Tudniillik a templomban minden helybelinek - erre csak később jöttünk rá - saját helye volt, s ha valaki magyar oda talált ülni, nagy méltatlankodás következett. Pedig mi nem örömünkben voltunk ott, ők tehettek róla, hogy oda kerültünk. Igaz viszont, hogy ott egyetlen puskalövés nem dördült el, így ők tulajdonképpen nem tudták, mi a háború.

A nyár végén egyszer Deggendorfban jártam. Az volt a szokás, hogy a boltok, pályaudvar, sörözők ajtaján cédulák lógtak, s rajta nevek: keresem ezt és ezt; itt és itt ezek és ezek vannak; ki tud róla? stb. Egyszer egy cédulán azt olvasom, hogy Nesselbachban a táborban (a tábor neve 1990-ben Passauban jutott eszembe) ott van XY és Oberländer János. Nem akartam hinni a szememnek! Mettenben az okosokkal összedugtuk a fejünket, hogy mit kellene csinálni. Térkép persze nem volt, de valahogy összejött, hogy ez a hely Passau felé van a hegyek alján, Deggendorfból kell odamenni. Hát egy reggel nekiindultam, Deggendorfig vonattal, onnan gyalog, kérdezősködtem, mentem. Egy szekér felvett, egy idősebb férfi, akiről kiderült, hogy a Bánátból kitelepült magyar sváb. Hamarosan ölelgetni akart, így kénytelen voltam lemenekülni és tovább gyalogolni. Odaérve, azt mondták, hogy fent a hegyen tényleg vannak valakik, ott van néhány barakk, egy valamikori munkatábor maradványai. Elindultam, találtam valami fabarakkot, s két félig csupasz férfit, fát vágtak. Mondom, hogy Oberländer Jánost keresem. Azt mondják, hogy ma reggel elment Mettenbe, mert megtudta, hogy ott a nővére. Mondom, hogy ez én vagyok. Ők is, én is sóbálvánnyá meredtünk. Én huszonhét kilométert gyalogoltam aznap, többnyire mezítláb. Kedvesen marasztaltak,

50