Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

hölgyek voltak gyakori páciensei. Volt ott egy sereg úgynevezett híradós lány; ők nagyon hamar összebarátkoztak az „a mik kai", egy kis csokoládé, narancs, kávé, cigi; erőszakoskodásról szó sem volt. Pár hét múlva egy tábori nagygyűlésen az egyik alezredes felesége tartott egy nagy erkölcsnemesítő prédikációt a magyar nők becsületéről, tartásáról stb., nem sok hatása volt. Mindezt mint mindenki anyja adta elő; ezután az egész tábor „mindnyájunk anyjának" hívta.

Kezdetben kaptunk valami közös ellátást, de hát ez egyre rosszabb volt, jobbnak látszott, ha az élelmiszer jegyeket magunk váltjuk ki (ezt a második napon már megkaptuk), s azzal próbáltunk valamit. A termek közepén volt valami téglából rakott tűzhelyféle, később, sokkal később előkerült egy-egy eszkábált rezsó. A krumplit felvágtuk, s a péktől hozott nagy tepsikre ráraktuk, ott megsütötte fillérekért; néha a bolt adott írót, néha a kertész fráter is adott valami zöldségfélét, s volt a falu túlsó végén is egy kertész, akinél néha hosszú hajnali sorban állás után kaptunk egy-két répát, céklát, paradicsomot.

Az amerikaiak roppant féltek a járványtól. Joggal, hiszen legalább kétszázötven-háromszáz ember volt ott egymás hegyén-hátán. Már nem emlékszem biztosan - talán folyosónként - volt valami közös zuhanyozó; nekem Komárom óta volt egy pléh lavórom. A helyiségek, folyosók, lépcsők régi faanyagból voltak, ezeket hetenként fel kellett súrolni. De a tiszti asszonyok igyekeztek kihúzni magukat, Keresztyné szerint: „az én férjem Ludovikát végzett, s nem úgy hagyott itt, hogy súroljak". Jellemzésként írom le, hogy mennyire képtelenek voltak átlátni a helyzetet. Hát akkor én azt mondtam neki: „én meg magam egyetemet végeztem, s nem súrolok helyetted." Martos Gyula bácsi aztán megmagyarázta Magdának, de hát ez csak percekig hatott. Joachim, a sörös mindig szólt nekem, mikor dolgozott a gyár, hogy az asszonyoknak ad meleg vizet, lehet a gyerekeket fürdetni, mosni. Ez roppant nagy dolog volt. Különben később - ahogy melegebb lett - bent mostunk a patak mellett lévő nagy asztalokon, az öreg apácák mutatták meg, hogy ők hogy dolgoznak. Az asztalra fektetve súrolták a legszebb egyházi csipkés ruhadarabokat is; egy marokra össze szorított, szivacs formájú lószőr csomóval simogatták a ruhákat, kenőszappannal (valami szörnyű káliszappan, lekvárszerű massza volt ez) lassanként öntögették a vizet, s az a lejtős asztalon le- csurgott. A ruhákat a patak partján a fűre teregették, s napjában többször locsolóból meglocsolva fehérítették.

Valahogy meg kellett szervezni a sok ember életét, egy Kapásné nevű fiatal asszony a kisebb gyerekekkel foglalkozott. Már az udvaron - mikor nem mentünk a falakon kívül - óvodaszerűen játszott, énekelt a tíz-tizenkét éves kisebb gyerekekkel. Május közepén egy középkorú, szemüveges civil férfi - nem emlékszem, milyen szakos volt - elkezdte az iskolát szervezni. Rajtam

47