Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

rohamszerűen valahonnan a tenger mellől. A térképen még Budapestet sem tudták megtalálni, fogalmuk sem volt semmiről. Elhatároztam, hogy onnan feltétlenül el kell mennünk. A házigazdának sikerült egy szekerest nagy ne­hezen rábeszélnie, hogy ezer pengőért elvisz minket Esztergomba. (Egy orosz mindkettőnk óráját elvitte, a jegygyűrűmet lehúztam, így az megmaradt, az ékszerem el volt rejtve, a télikabátom prémgallérját felbontottam, s oda dara­bonként rávarrtam a vászonra. Két év múlva haza is így hoztam, meg is ma­radt minden, egy darab kivételével, amit Mettenben egyszer eladtam Pircsi rábeszélésére. De hát ez távolabb van még.) Egy reggel elindultunk hát. Hó volt, hideg, és folyton lőttek ott a hegyek közt, ez még rosszabb volt. Magdával két bunda volt, a picit abba takartuk, én a kislányt fogtam. Legjobban talán a szekeres gazda félt. Baj nélkül beér­tünk Esztergomba. Hát, ez aztán félelmetes volt. Egy teljesen halott, holdbé­li táj, üres nyitott házak, sehol senki. Nagy nehezen megtaláltunk valami pa­rancsnokságfélét, de bizony azoknak nem sokat használt, hogy Magda „tiszti feleség" mivoltát emlegette. Teljes fejetlenség és bizonytalanság volt, ők sem tudták, hol mi a helyzet. Másnapra ígértek valami járművet, hogy elvitetnek Komáromba. Egy üres elhagyott, földszintes házba tett le a szekeres, vala­hol a kerek templom környékén. Valami lekvárt találtunk, azt evett a kislány, a dupla ágyra lefeküdtünk, s próbáltunk pihenni. Hideg, sötét volt, min­den tárva... Meglehetősen bírta Magda a dolgokat, teje volt, így a kicsi nem halt éhen. Másnap reggel megint elmentünk a parancsnokságra, s akkor jött éppen valami kocsi Komáromból, ami aztán a kicsi holminkkal együtt elvitt. Komáromban a lakásunk ki volt fosztva, illetve kiderült, hogy a zászlóalj to­vább ment, s Keresztyék a mi holminkat ott hagyták; a németekkel „együtt­működő" ukrán katona lányok voltak ott, s a megérkezés első öt percében el is lopták a kicsiről az acelot bundát. Mikor az irodában éppen meséltünk - nem akarták hinni a dolgokat, teljesen tájékozatlanok voltak a helyzetre vo­natkozóan, s különben is meglehetősen fantasztikus volt az egész - nyílt az ajtó, s belépett Jocó. Abban a percben ért oda, tíz egynéhány nap bolyongás, bujdosás után, a Szentendrei szigetről indulva, gyalog, a végén egyedül, a he­gyek között. Hát ez tiszta csoda volt. Ezután hamarosan elindultunk valami kocsival a zászlóalj után, Mosonmagyaróvárra. Ott óriási örömmel fogadtak, Jocótól is akkor tudták meg a szigeten történteket, a mi utunkról nem is győztünk ele­get beszélni. Mindenki elismerte az ügyességemet és bátorságomat. Még Ke- reszty is, aki meg is köszönte, amit tettem, de ez nem akadályozta meg ab­ban az elszámoláskor - ő akarta - csak nekem, nálam volt pénz, hogy szem­rebbenés nélkül fele arányban számolta a költségeket. Ezen Báldyék roppant megbotránkoztak, minket különösebben nem bántott, hiszen akkor nem volt mit venni, de jellemző volt Keresztyre s Magdára, illetve Magda butaságára 42

Next

/
Thumbnails
Contents