Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

rohamszerűen valahonnan a tenger mellől. A térképen még Budapestet sem tudták megtalálni, fogalmuk sem volt semmiről. Elhatároztam, hogy onnan feltétlenül el kell mennünk. A házigazdának sikerült egy szekerest nagy nehezen rábeszélnie, hogy ezer pengőért elvisz minket Esztergomba. (Egy orosz mindkettőnk óráját elvitte, a jegygyűrűmet lehúztam, így az megmaradt, az ékszerem el volt rejtve, a télikabátom prémgallérját felbontottam, s oda darabonként rávarrtam a vászonra. Két év múlva haza is így hoztam, meg is maradt minden, egy darab kivételével, amit Mettenben egyszer eladtam Pircsi rábeszélésére. De hát ez távolabb van még.)

Egy reggel elindultunk hát. Hó volt, hideg, és folyton lőttek ott a hegyek közt, ez még rosszabb volt. Magdával két bunda volt, a picit abba takartuk, én a kislányt fogtam. Legjobban talán a szekeres gazda félt. Baj nélkül beértünk Esztergomba. Hát, ez aztán félelmetes volt. Egy teljesen halott, holdbéli táj, üres nyitott házak, sehol senki. Nagy nehezen megtaláltunk valami parancsnokságfélét, de bizony azoknak nem sokat használt, hogy Magda „tiszti feleség" mivoltát emlegette. Teljes fejetlenség és bizonytalanság volt, ők sem tudták, hol mi a helyzet. Másnapra ígértek valami járművet, hogy elvitetnek Komáromba. Egy üres elhagyott, földszintes házba tett le a szekeres, valahol a kerek templom környékén. Valami lekvárt találtunk, azt evett a kislány, a dupla ágyra lefeküdtünk, s próbáltunk pihenni. Hideg, sötét volt, minden tárva... Meglehetősen bírta Magda a dolgokat, teje volt, így a kicsi nem halt éhen. Másnap reggel megint elmentünk a parancsnokságra, s akkor jött éppen valami kocsi Komáromból, ami aztán a kicsi holminkkal együtt elvitt. Komáromban a lakásunk ki volt fosztva, illetve kiderült, hogy a zászlóalj tovább ment, s Keresztyék a mi holminkat ott hagyták; a németekkel „együttműködő" ukrán katona lányok voltak ott, s a megérkezés első öt percében el is lopták a kicsiről az acelot bundát. Mikor az irodában éppen meséltünk - nem akarták hinni a dolgokat, teljesen tájékozatlanok voltak a helyzetre vonatkozóan, s különben is meglehetősen fantasztikus volt az egész - nyílt az ajtó, s belépett Jocó. Abban a percben ért oda, tíz egynéhány nap bolyongás, bujdosás után, a Szentendrei szigetről indulva, gyalog, a végén egyedül, a hegyek között.

Hát ez tiszta csoda volt. Ezután hamarosan elindultunk valami kocsival a zászlóalj után, Mosonmagyaróvárra. Ott óriási örömmel fogadtak, Jocótól is akkor tudták meg a szigeten történteket, a mi utunkról nem is győztünk eleget beszélni. Mindenki elismerte az ügyességemet és bátorságomat. Még Ke- reszty is, aki meg is köszönte, amit tettem, de ez nem akadályozta meg abban az elszámoláskor - ő akarta - csak nekem, nálam volt pénz, hogy szemrebbenés nélkül fele arányban számolta a költségeket. Ezen Báldyék roppant megbotránkoztak, minket különösebben nem bántott, hiszen akkor nem volt mit venni, de jellemző volt Keresztyre s Magdára, illetve Magda butaságára

42