Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)
Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése
is. Érdekességként jegyzem meg, hogy ez a buta hisztis nő aránylag sokkal normálisabb volt ezekben a szörnyű helyzetekben, mint majd később, sokkal kevésbé nehéz pillanatokban. Magyaróváron a gyártelepen egy házaspár szobájában laktunk, ebédet a legény hozott. Ez a hely a városon eléggé kívül esett. Kétszer is beteg voltam; az öregebb (akkor nekünk) bevonult doktor kezelt, egykor nőgyógyász-problémáim voltak, nyilván idegi alapon, másodszor nagyon rosszul voltam, mikor a kötelező tífusz-oltást kaptam. Már akkor jelentkezett a máig meglévő helyzet, hogy bármilyen eredetű láz esetén a csuklóm, bokám elviselhetetlenül fáj. Ez nyilván a dobogókői emlékek közé tartozik... Estefelé szinte mindennap Báldyéknál voltunk, játszottunk a gyerekekkel, fürdettük őket. Már ekkor velük voltak az asszony szülei: Martos Gyula derecskéi (vitézi) földbirtokos és felesége Lujzika néni. Később sok-sok nehéz helyzetben nagyon jók voltak mindenkihez, jó volt, hogy ott voltak. Sejtelmem sincs, milyen korúak voltak, a velem egyidős Sári lányuk az öt vagy hat gyerek közül talán a negyedik volt, olyan 60-65 évesek lehettek, akkor nekem nagyon idősek. A későbbi sok nyomorúságot, nehézséget nagy lelki erővel, erős emberi tartással viselték, sok fiatalnak is példát mutatva... Senki sem tudta, mi lesz, mi legyen. Ott volt Jocó egyik zászlós-társa, Lantos Ede és felesége, Pérely Gabriella iparművész, néha velük voltunk, Gabi varrt is nekem Jocó extra-nadrágjából egy ünnepi szoknyát, hazajőve is évekig viseltem. Bolondos, művész-fajta nő volt, amilyennel eddigi - védett - életemben nem találkoztam. Ekkoriban tanított meg Lujzika néni férfiinget vasalni, szavai ma is minden alkalommal eszembe jutnak, hiszen én itthon ilyet sohse csináltam. Nyíregyháza város vezetősége Magyaróvárra volt telepítve. Trajtler Anna néni és Kovács Gizi az evangélikus lelkészéknél laktak, ott többször is megfordultunk. Szohorék, akkor már Nyíregyházinak hívták, Hubayék, Bertalan Kálmánék, Benigny egyszer-egyszer összejöttünk, mikor eljöttek, Bertalanná Mária azt mondta, hogy élete utolsó szép emléke, napja a mi esküvőnk volt. Múlt az idő, hosszabbodtak a napok, Báldy természetesnek találta, hogy a kitelepítési parancsot végre kell hajtani, illetve talán már ekkor is csak az volt a fontos, hogy ne az oroszok kezébe kerüljünk. így március utolsó napjaiban egyre az indulás volt a téma. Mi Nyíregyházáról semmit sem tudtunk, illetve a „rémhírek" szerint Nyíregyházán kő kövön nem maradt, a budai Vár-ostromról hallottak alapján nem sok jót gondolhattunk Emmuskáék sorsát illetően sem. S különben is, én, egymagámban hol, kinél maradtam volna ott? Március vége felé egy napon a város közepén belekerültem egy döbbenetes helyzetbe. A nagyáruház - talán Antoni volt a cég neve - kiárusította, illetve kihajigálta a teljes készletét. Orületes kapkodás, tülekedés, zűrzavar volt. Nem is tudom, hogyan, én három nyári ruhaanyagot vettem, egy üveg 43
