Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)
Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése
elviselhető volt, a fiúk nyugtatgattak, nem sok meggyőződéssel. Hideg volt, a sofőr nem merte folyton járatni a motort, féltette az üzemanyagot. Reggelre teljesen megmerevedtünk (ezóta „vannak" ízületeim). Délfelé egyre feljebb voltunk, azt mondták, hogy Dobogókő alatt. Miltényi állandóan előre szaladgált hírekért, de hamarosan kiderült, hogy nincs „elöl", több kilométer hosszú kocsisor áll, nincs hová menni. Ekkor valamit határozni kellett, még egy éjszakára ott nem maradhattunk. A németek egyre-másra hagyták el ott a kocsikat, dobálták ki a holmit, próbáltak gyalog szökni, menekülni. János lement a völgybe, visszajőve azt mondta, hogy Pilisszentléleken, a kocsmáros- nál ottmaradhatunk. Az ivóban csináltak valami ágyfélét Magdának, a kocsi beállt az udvarra, én és a két férfi valami szalmazsákfélén próbáltunk aludni. Reggel a kocsmáros, valami H. nevű sváb férfi, mondta, hogy a hegyoldal tele van otthagyott német kocsikkal, élelemmel. Jánossal és a sofőrrel elmentünk, egy nagy csomó konzervet és egy zsák paszulyt vittünk a házba. János nagy lelkifurdalások között mégis úgy döntött, hogy a sofőrrel gyalog megpróbálnak a hegyen át megszökni. Mi maradtunk. A háziak nagyon rendesek voltak, más idegen nemigen volt a faluban; mindenki félt és ijedt volt. Jánosra ráadtam a Jocótól hozott irhamellényt, s elmentek. Pár óra múlva Magda vajúdni kezdett, elhívták a bábát. Egy nagyon rendes, inkább fiatal asszony volt, a körülményekhez képest minden rendben is volt, szerencsére Magdánál vele volt a baba-holmi, egyéb semmi. A háziasszony és én segítettünk, a kicsi a háziakkal volt. Viszonylag hamar és baj nélkül megszületett a kisfiú, nem emlékszem, hogy ez melyik nap volt. (Mikor két éve Istvánékkal voltunk ott, a pap nem volt otthon, így sajnos, az anyakönyvet nem tudtam megnézni.) Esett a hó, hideg volt. Másnap délután megjelent az első orosz lovas járőr, hosszú lándzsával, kucsmában. Persze első útjuk a kocsmába vezetett, egy inkább öreg, nagy bajszos, meglátva pólyást, röviden közölte, hogy „nálunk az ilyeneket a németek a falhoz verték". Magda sírt, de az öreg még meg is simogatta, vigasztalta. A bába minden nap ellátta Magdát, nem volt semmi hírünk, valamit a háziak adtak enni, pénzünk volt. Magda nagyon szerette volna a gyereket megkeresztelni, így egy „csöndesebb" reggel a bábával elindultunk a hegyoldalban lévő templomba. A németek folyton lőttek, körülöttünk is ide-oda csapódott. A pap a kismise végén szó nélkül megkeresztelte a gyereket, a bába és én voltunk a keresztszülők, papírt is adott. Lefelé is lövöldözés közben jöttünk, de leértünk. Egy nap nagy kapkodás, pakolás után az oroszok eltűntek, s pár óra múlva visszajöttek a németek. A kapuban állva néztük őket, de a kocsmáros bevitt, mondván, hogy ha az oroszok visszajönnek, ne mondhassa a faluból valaki, hogy a németeknek örültünk. Persze, a németek is a kocsmába jöttek, egész fiatal fiúk voltak, hajón hozták őket Regensburgból, s oda is 41
