Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)
Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése
Március 19-én a németek bevonulása hozta közelebb és érthetőbbé a háború fogalmát. 20-án abba kellett hagyni, rendelkezésre, egy iskolai Kossuth- ünnepélyt, lezárták a Tisza vonalát, nem lehetett utazni. De Jocó parancsnoka betegszabadságot ígért neki (már mást nem lehetett adni), így folytak az előkészületek. A menyasszonyi ruhámat szegény kis zsidó házi varrónőnk varrta, a csillag már rajta volt a kabátján, egy sállal eltakarva, mikor jött, s fejdíszemet is Reismannék csinálták (a lányuk eggyel járt alattam), s még az asz- szony maga hozta el, de a vidéki zsidókat már szekereken és gyalog hajtották április közepe táján Nyírjesre és Harangodra, a gyűjtőtáborba. Cselédünkkel többször kiszaladva vizet, kenyeret adtunk fel egy-egy szekérre. A polgári esküvőre Keresztapával és Gézával gyalog mentünk, 18-án, aznap a Selyem utcán ebédeltünk, olyan szép enyhe idő volt, hogy a lugasban ettünk. 19-én délelőtt gyönyörű időben mentünk két kocsival a templomba, itt is Géza és Keresztapa volt a tanú (vagy lehet, hogy Pircsi, most nem emlékszem biztosan). A polgári esketést Klajnik végezte, később hallottam, hogy Szohor rossz néven vette, hogy nem őt, a polgármestert kértük, hiszen „rokonok" vagyunk. Hát régebben, mikor Emmuskáék nagy gondok között neveltek, ezt a rokonságot Szohor se, a város se emlegette, pedig Apukám halálakor fűt-fát ígértek. Olivér esketett, ma is úgy gondolok rá, mint később is, a legszeretettebb testvérre. Igen szép és elegáns lakodalmi ebéd volt, szép enyhe időben, soksok tulipánnal az asztalon. A következő tizenhárom napon a Nádor utcán éltünk, egyik nap Emmuskáék, másik nap anyósomék felváltva küldtek ebédet. Rendezgettük a könyveket, a vitrint, voltunk a Sóstón sétálni. De még itthon volt Jocó, mikor az iskolából értesítést kaptam, hogy menjek be, mert a tanítást gyorsítottan be kell fejezni, illetve az évet lezárni, s érettségiztetni. Jocó visszautazott, én többnyire Emmuskával aludtam a Nádor utcán, vagy „otthon" maradtam éjszakára is a Kállai utcán. Az érettségi nehéz körülmények között lezajlott. Tulajdonképpen alig értettünk a világból valamit, a hírek teljesen bizonytalanok és megbízhatatlanok voltak, ismeretségi körünkből pl. senki sem hallgatta a londoni rádiót, talán Keresztapa tudott néha valamit (a szabadkőművesektől?), de ő nem mondott semmit. Az érettségi döbbenetéhez tartozott, hogy Nagy Istvánná (a férje csendőr alezredes volt) kihozta gettóból a lányokat, s azok szabályosan leérettségiztek. Egynek a sorsáról sem tudok semmit. Ezután nem volt iskola, néha benéztünk; egy június eleji délelőtt a Nádor utcán voltam, szép volt a kert, rendezgettem valamit, s a délre nyíló nagy üveggang ablakai rezegtek- zizegtek, s hatalmas morgás hallatszott. Ez volt a debreceni állomás első súlyos bombázása; eddig a légiriadókat sem vettük túl komolyan, bámultuk az égen a szép ezüst csíkokat. Júniusban Pircsi befejezte az egyetemet, s ide került a Villanytelepre. Azonnal a társaság középpontjába került, mint mindig; jártak a Tiszára stb. Július közepe táján írta Jocó, hogy kivett Klotildligeten 37
