Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

egy lakást, eljön, s menjek oda a nyárra. Ez Anna-nap körül volt, a kert teljes pompájában, virított a sok hortenzia, ekkor készült a sok kerti fénykép. Ekkor voltak az első vendégeink, Korényiék nagymamáékkal, s egy másik délután Éva néni, Elek bácsiék.

Klotildligeten a „Gileád" nevű villában laktunk, Jocó biciklin járt szolgálatba, ebédet a legény hozott; ott lakott egy tolnai sváb hadnagy is a feleségével, kicsi lányával játszogattam. Voltunk „vizitben" a parancsnok őrnagy úrék- nál, tudom, nagy gondja volt Jocónak, hogy se kesztyűm, se kalapom nem volt. Báldy kedves, természetes, bölcs ember volt, négyéves kislányuk s egy párhetes kisfiúk volt; Sári, a felesége egy szelíd, egyszerű (kis vitézi birtokos földbirtokos sok gyereke közül való), tanítónői diplomája volt, de soha sem tanított. Ügyes háziasszony volt, később a nehéz helyzetekben bizony nagyon önállótlan, kevéssé életre valónak bizonyult. Míg itt voltam, talán háromszor mentek bevetésre, az olajfinomítók tüzét oltották, Jocó zsávoly ruhája megállt az olajtól és koromtól, mikor levetette. A legénnyel ketten kefével mostuk a teknőben, bár nekem „tiszti feleségnek" nem nagyon illett volna dolgozni, de engem később, a menekülés közben is roppant feszélyezett, mikor a legény egyedül dolgozott.

Augusztus húszadikán a zászlóalj Pestre ment díszszemlére, a Vérmezőre; izgalmas volt, mert a ragyogó napsütésben már akkor szinte mindennap volt riadó, illetve légitámadás. De délután baj nélkül hazaértek. Pár nappal később nekem az iskola miatt haza kellett indulnom, hálókocsival készültünk, Jocó is elkészült, Báldy elengedte. A Nyugatiban találkoztunk Karner Emmi, nyolc éven át volt tanárommal, ekkor már kollégámmal, aki Kőszegről jött. Elmondta, hogy rokonai le akarták beszélni az utazásról, „hiszen két hét múlva úgyis fejvesztetten fogunk menekülni", mondták. Az utazás nehezen indult, a sok megrongált pálya miatt rengeteget állt a vonat, kitérőkön jött, másnap délután még csak Szajolnál voltunk. Ott Jocóval elbúcsúztunk, ő leszállt, s megpróbált idejében visszaérni Piliscsabára. Mi is megjöttünk, már nem emlékszem, mikorra, s nagy bizonytalanságban megkezdődött tessék-lássék az iskola. Senki nem tudott semmit, fogalma sem volt az embereknek, hogy mi lesz, mit kellene csinálni. Az iskola tanárijában egy-egy mondat, hogy majd a város vezetősége gondoskodik az elmenekítésről, így- úgy; de igazából minden és mindenki úgy egyik percről a másikra „lebegett".

Szeptember 6-án, hétfőn, otthon voltam a Kállai utcán, úgy kilenc óra tájban, mint szinte minden nap július óta, megszólaltak a szirénák, rá azonnal óriási durrogás-robbanás hallatszott. Én nem is voltam a pincében, csak a gangról néztük az eget, kinyitottam a vaskaput, az utcán rohanás, kiabálás, hogy az állomást és villanytelepet érték a találatok. Nagyon megijedtünk, hiszen Pircsi a telepen dolgozott. Igaz, tudtuk, hogy riadókor onnan valami közeli kukoricásba menekültek ki. Rövid idő múlva mindenki tudta a szörnyű

38