Balogh István: „Nekem szerencsém volt…”. A 100 éve született Balogh István emlékére - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 42. (Nyíregyháza, 2012)
Balogh István visszaemlékezése - Gyökerek
GYÖKEREK Debrecenben éltem le életem nagy részét, habár nem mindig laktam itt. Volt egy időszak, jó húsz esztendő, amikor csak hálni jártam haza, de alapjában véve tősgyökeres debreceni vagyok, amennyire három generációra vissza lehet vezetni a családfát akár apai, akár anyai ágon. Cívis család a miénk, mégpedig paraszt-cívis család, amelyik azonban nemcsak parasztokat adott a magyarságnak, hanem a legváltozatosabb foglalkozású embereket már az első generációjában. A nagyapám korában a legkülönbözőbb foglalkozású és társadalmi státusú emberek szerepeltek benne. Az apai nagyapám a családi hagyomány szerint eredetileg szolgalegény volt, valamikor az 1870-es években.1 Kocsislegény, egy Szilágyi nevű, a Teleki utcán lakó cívisgazdának a cselédje. Az is házasította ki, mégpedig úgy, hogy hozzáadta az éveken keresztül ugyancsak náluk szolgáló fiatal lányt. Adott neki a volt gazdája egy szekeret, két lovat, és nyilván neki is volt valamije, azzal indul el árendásnak.2 Állandóan Szepesen lakott, arrafelé gazdálkodott. Hét gyermeke született, négy fiú és három leány. Az egyik fiú nagyon korán megnősült és korán meg is halt, úgyhogy arról nem is maradt fenn a családi hagyományban semmi se. A másik azonban, Balogh János, kőműves lett, és még az első világháború előtt bejárta jóformán egész Kelet-Európát, mint elsőrendű mintázó, formázó, díszítő kőműves. Később, idős korában is, mikor egyáltalán dolgozott a két világháború közötti gazdasági válság idején, ővele készíttették a legszebb kőműves mintákat. A központi egyetem gipszdíszítésein, stukkóin is dolgozott nagyon sokáig. Hogy miért lett kőműves, miért hagyta ott a gazdaságot (pedig ő volt a második fiú), azt már nekem nem mondták, nem tudom. Biztosan szűknek érezte a paraszti életet. A többi fiú gazdálkodó maradt, egy odaveszett 1 „A családi legenda szerint - amit persze Pista levéltárilag nem fogad el, s így csak legenda marad - apai dédapja jómódú marhakupec volt, de váltót írt alá, ráment mindene, ezért lett a nagyapa kocsis. Saját házat igen, de földet nyolc gyerek mellett nem szerzett, de azért cseléd sorra sem jutott egyik gyerek sem. ” Részlet dr. Balogh Istvánná Dávid Gabriella kiegészítéséből, amit a kötetben közreadott hangfelvételhez tett 1985-ben. 2 A debreceni erdőspuszták földjei módos debreceni polgárok tulajdonában voltak, de nem ők gazdálkodtak rajta, hanem bérbe, árendába adták. Az árendások a bérleti díjat általában nem pénzben fizették meg, hanem terménnyel, élő állattal, esetleg fuvarral egyenlítették ki. 15
