Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül

régi kopjafák jó tüzelőnek bizonyultak. A mező meg eltartotta őket. Nekik termett az első zsenge kukorica, répa, tök, krumpli, meg amit csak meg lehetett enni. Nagyon jó csősz volt, vigyázott, hogy rajta kívül más ne lophasson.

Postási teendőit nyáron leginkább Teri, a nagylánya végezte, mert arra már igazán nem ért rá. A posta az állomáson, három kilométerre volt a falutól. Teri elhozta a postát, hazavitte, s az érdekesebbnek ígérkezőket addig tartogatta otthon, míg szépen, lassan kisilabizálgatta, hogy mit is írtak benne. Ilyenformán aztán az is megesett, hogy egyik özvegyasszony katonafia halálhírét másoktól tudta meg22. Lehet, hogy ez nagyon is tapintatos dolog volt, meg akarták kímélni a hirtelen rossz hírtől, de azért a fiú anyja nem hagyta szó nélkül. Szikrás bá nagyon nehezen mosakodott ki a dologból, majdhogynem az állásába került.

Ezek a kis falusi esetek csak színesebbé tették a napokat, de meg nem állították az időt, az pedig könyörtelenül rohant az ősz felé.

Az igazat megvallva már vártam is, mert akkorra már rendesen úgy vágytam az iskola után, mint nyár elején haza. Az ősz volt az, ami nem hozott semmi mást, mint az iskolát, amit igen megszoktam. Szinte boldogan csomagoltam be hát egy ládába mindent, amit vinni kellett, mivel éppen egy fuvar volt kilátásban, azzal az ígérettel, hogy elviszik a csomagomat. „Na, holnap", mondtam magamban, „már csak egy nap..." Jött Szikrás bá egy levéllel, ami nekem szólt: Negyedik osztályt az iskolareform miatt nem indítunk. Ez évtől kezdve a líceum alsó tagozata 3 éves lesz, a felső 4. Mivel a harmadikat végzettek nem az összevont anyagot tanulták, adott időben kiegészítő vizsgát kötelesek tenni, hogy bizonyítványuk megfeleljen az új rendszerű 3 alsó tagozati osztálynak. Nem szó szerint volt így, de az értelme ez.

Mintha letaglóztak volna. Kész - nincs tovább iskola. Maradhatok itthon, de most már hogyan tovább? Valamit csinálni kéne... Minden megváltozott körülöttem. Nehéz volt elhinni, hogy vége a diákéletnek. Szerettem diák lenni, az egy egészen különleges helyzet volt a számomra, és most már egyszerre felnőtt lettem, akinek van középiskolája, és felnőttként kell viselkedni és gondolkozni.

Mami mindig dédelgetett magában egy nagyon szép női foglalkozást: „masamód" - mondta szinte áhítattal. Kalaposnő ismerőse nem volt, legfeljebb akkor került egyik-másikkal kapcsolatba, ha kalapot vásárolt. A kalapszalon nagyon úri hely lehetett a számára, „próbáljuk meg" - mondta, s csodák csodájára nem engem küldött az egyetlen szentgyörgyi masamódhoz, hanem maga ment el. Csak hát a masamódok napja is leáldozóban volt már akkor, tanulóra pláne nem volt szükség még akkor sem, ha rólam volt szó, aki már csináltam Maminak egy csoda-kalapot (csak nem hordta soha).

írószer-könyvesbolt volt a következő ötlet, de oda csak fiú tanulót vettek fel. Talán nevelőnőnek... Akinek ilyesmi kellett, az pesztonkát fogadott, aki

22 „Katonafia halálhírét másoktól tudta meg”. Az élet és az irodalom találkozik, Id. Örkény István: Tóték.

75