Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

Romániában az iskolai év nem félévekből, hanem évharmadokból állott. Karácsonyi szünet előtt kaptuk ki az első bizonyítványt, húsvétkor a másodikat, év végén a harmadaikat. Karácsony előtt, még egyszer - és egyben utoljára - kaptam pénzt hazulról, hogy hazamehessek. Éppen olyan izgatottan készültem, mint a többiek. Még kis ajándékokat, maradék anyagból kitömött elefántot, nyulat, cicát is készítettem a Zathureczky gyerekeknek, hogyha már ingyen lakunk a házukban, legalább én köszönjem meg valamivel.

Hát igen, most is az ő házukban laktunk továbbra is ingyen, de most már nem a jobb, hanem a baloldalon. Az történt ugyanis, hogy a falu csendőrőr- söt kapott, de lakást nem. így aztán a csendőrök kinézték maguknak azt a két helyiséget, aminek egyikében mi voltunk. Zathureczkynek volt a beomlott szeszgyár portáján egy kicsike irodaépülete két helyiséggel. Az egyik raktár volt, a másik amolyan cementpadlós, kisablakos iroda. Azt adta oda Maminak, mondván, más megoldást nem tud. Ez volt hát az új otthon, ami várt, kicsi is, szűk is, nagyon elhagyatott, csendes és magányos.

Zathureczky ék nagyon kedvesen fogadtak karácsony este, mert elmentem hozzájuk, nem lévén nálunk semmi. Örömmel fogadták az ajándékaimat, s én is kaptam tőlük ajándékként (nem fizetségül,) egy nagyon szép aranygyűrűt, ami még ma is megvan. Micsoda gazdag és szép ajándék volt egy olyan nagyon szegény kislánynak, mint én voltam akkor!

Otthon viszont, az új lakásban nem éreztem jól magam. Zolti sem jött haza, nem engedték. Akkor fogtam hozzá átalakítani, illetve újravarrni a matrózruhámat, hogy valamivel elfoglaljam magam. S ahogy ott emésztettem magam, egyre többször gondoltam az apámra. Szentpálon még láttam, nem is egyszer. Szép ember volt, olyan Zathureczky-féle, s bizonyára nem is lehet olyan rossz, mint Mami mondogatta... Milyen jó lenne, ha nekem is lenne apám... Talán ő is szeretne engem, hiszen állítólag olyan nagyon hasonlítok hozzá! Hogyha Mami valami miatt nagyon szidott, még most is azt vágta a fejemhez: „olyan vagy, mint apád"! Jó volna megtalálni, írni neki. Hol lehet most, hogy lehetne megtudni, és kitől? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések keltek életre bennem, s a végén már csak egy kívánságom maradt: kinyomozni a hollétét.

A vakáció nem volt hosszú, de nem bántam, mikor véget ért, s vissza kellett menni az iskolába. Inkább vártam már. Az útiköltségem még összejött valahogy, de 20 lejnél több zsebpénz már nem került. Ezt aztán első alkalommal vittem be Hermin nénihez beadni. Ő meg akkor azt mondta, van itt két elsős kislány, megbuktak számtanból, órát kell nekik venni, én vállaljam el őket. Együtt járnának, és együtt fizetnék az előre maghatározott óradíjat. Azt hittem, álmodok, lesz pénzem, nem is kevés, mert a két gyerektől kb. 400 lej jön egy hónapra, amivel én már gazdag leszek. Ráadásul még nagy erőfeszítésbe sem kerül, nekem a számtant magyarázni könnyű. Év végéig tanítottam őket, két kis buta jószág volt. Egyik pap, a másik jegyző gyereke, de mivel évvégén csak megbuktak - nemcsak számtanból - és vissza sem jöhettek, a jegyző papa az utolsó havi óradíjjal örökre adós maradt.

95