Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

Az első keresetemmel diadalmasan mentem Hermin nénihez, volt már mit beadni. Mikor rám került a sor, Hermin néni félretolta a költségnaplóm:- Te ne add ezt be, magad kerested, nem tartozol senkinek elszámolni vele - azzal már vette is a következőt. A keresetemből most már sok mindenre telt, lehetett kis terveket is szőni. Lett fehér matrózblúzom. Katus nénivel kimentünk a városba, és utazókosarat vettem, ne kelljen összemadzagolt papírcsomagban vinni vakációra a holmimat. Húsvétra már saját útiköltségem is lesz... És egyszerre elkezdett valami mocorogni bennem: mi lenne? Ha hús- vétkor nem hazamennék, hanem Szentpálra, a szülőfalumba? Utána nézhetnék a még ott lévő ingóságainknak, amit még mindig sajnált eladni Mami. Nem volt ugyan sok, egy hálószobába való szárnyas tükör, néhány szék, de telne esetleg egy cipőre belőle, amit a Róza néni veje meg is csinálhatna ezek ellenében, hiszen bizonyára úgyis elnyűtték már.

Meg aztán elmehetnék Dicsőbe is, Olcsváriékhoz. Olcsváriné keresztma- máéknál volt varrólány, onnan is ment férjhez. Maminak jó barátnője, három gyerek - két fiú, egy lány - mamája. Mikor repatriálni készültünk, és Dicsőben kellett egy hétig is lennünk az okmányok beszerzése, fénykép, útlevél ügyben, akkor is náluk voltunk.

Az igazság, hogy ez a sok hókusz-pókusz mind azért jutott eszembe, mert minden áron nyomára akartam jönni, hol van az apám, és abban biztos voltam, hogy valamelyik helyen ott megtudhatom. Még idejében elindítottam az akciót. Először Mamitól kértem beleegyezést, az az iskolának kellett. Aztán írtam Szentpálra, írtam Dicsőbe, ahonnan hamarosan megkaptam a kedves meghívást.

Az óraadás nem jelentett számomra időkiesést. Télikabátom nem volt, tehát egész télen nem mentem sétálni, ez alatt tartottam az órákat. Különben ez ellen nem is volt senkinek kifogása. Egy dolog volt, ami ellen a lelkiismeretem elkezdett mocorogni, hogy a magam számtan-mértanjával egyre kevesebbet törődtem, s kezdtem félni, a későbbiekben meglesz ennek a kára. De a következő évben befutott a lehető legjobb megoldás. Hermin néni gyengébb osztálytársaimnak hívta fel a figyelmét, jó lenne órát venni, mert másképp nem megy. Ketten-hárman jöttek hozzám, együtt készültünk el mindig a leckéből. Az óradíj megoszlott, ők szerették, ahogy magyaráztam, én pedig rá voltam kényszerítve, hogy a saját leckémre is fordítsak időt.

Egyelőre azonban még csak kínlódtam a két kis butámmal. Az egyik még igyekezett is valahogy, de a másik egyáltalán nem törte magát. Egyszer, amikor már prédikáltam neki egy sort, úgy nyilatkozott: „Apukám azt mondta, ha nem tanulok az sem haj, mert szép vagyok". Valóban szép volt. Nem babásan, gyerekesen szép, hanem egy kicsit felnőttesen, és éppen úgy is igyekezett viselni gyönyörű, hamvas, barackvirágszínű arcát, szép barna szemét, és aranyló, csillogó, hullámos szőke haját. Volt egy nővére is, harmadikos, mintha nem is testvérek lettek volna. Egy kicsit sem volt szép, de igyekvő. Ez volt a jegyző gyerek, nem rajtam múlott, hogy otthon kellett maradnia.

96