Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
Nos, ebben a fiókban őriztünk mindent, amire a nap folyamán szükségünk lehetett. Könyveket, írószereket, és a tintásüveget a biztonság kedvéért, mert az asztalon volt tintatartó. És ha valaki nagyon akarta, ebbe a fiókba be lehetett a nyitott könyvet is tenni. Úgy, hogy veszély esetén mellel be lehetett a fiókot észrevétlenül tolni. De ezt tényleg nem sokan merészelték, mert olyan sok és sokféle volt a leckénk, hogy esetenként ahhoz kellet időt lopni. Akár oltás után, vagy kora reggel a vécében nézni át, amire a szilenciumon nem futotta. A széhámossággal csúnyán meg is lehetett járni, mint ahogy ez történt Váró Évával. Váró Éva az igazgatónőnek, Gábri néninek a mostoha lánya volt. Gábri néni itt Udvarhelyen ment férjhez Váró Gézához, a jónevű ügyvédhez, aki öt gyermekkel maradt özvegyen. (A felesége állítólag öngyilkos lett.) A kérők a gyerekek voltak. A legnagyobb lány már férjnél volt, egy másik Pesten élt, itthon volt három. Gyurka joghallgató, Éva és Juci képzős. Miután Gábri néninek be kellett költözni családostól az intézetbe, Éva és Juci amolyan fél- internátusiak lettek. Bent kosztoltak és bent tanultak, részt vettek a szilenciumon is. Éva valami idegkimerülési tünetekkel került kórházba, utána orvosi felügyelet mellett folytathatta a tanulást. A kikötés az volt, ha fáradtnak érzi magát, ne csinálja. így esett, hogy Éva egyszer éppen olyankor érezte magát fáradtnak, amikor Jolánka néni volt az inspekciós. Mellesleg, Jolánka néni a Gábri néni húga volt. Éva nem szólt semmit, csendben elővette a regényt, és olvasott. Jolánka néni - különben tornatanár - észrevette, s mivel Éva nem kért engedélyt az olvasásra, (orvosi rendelet ide vagy oda,) amilyen csúnyán csak lehetett, úgy lehordta Évát. Mert ugye itt mindenki egyforma, kivétel nincs, még akkor sem, ha az illető az igazgatónő lánya... Ez természetesen jó lecke volt mindenkinek, hogy mitől kell őrizkedni. Különben a Jolánka néni szigorúságából majdnem nekem is kijutott. Ez még mindjárt az elején történt, amikor én is új voltam. Reggeli áhítat alatt megláttam Máthé Iluska festményét az asztalán. Ilyenkor nem volt kötelező a helyünkön állni, mert az alsósok is átjöttek, és nem fértünk volna. Mivel magam is szerettem festeni, nagy érdeklődéssel nézegettem. Egyszer valaki finoman meglökött. Felpillantottam, s azonnal észrevettem, hogy Jolánka néni kitartóan engem néz. Róla még csak hallottam, de az ütő megállt bennem: jó ég, mi lesz most! Még védekezni sem tudok, mert ha szeretem is a festményeket, akkor sem áhítat alatt kell nézegetni... Aztán hirtelen megvilágosodott valami bennem: magam fogok jelentkezni... Úgy is lett. Odajárultam kivonuláskor Jolánka néni elé, s alázatosan suttogtam: „tessék megszidni, mert rossz voltam". Jolánka nénit nyilván meglepte a nem várt eset, mert a lekapás helyett megúsztam annyival, hogy „bizony rossz volt fiam, elmehet". (Tanáraink jó része magázott bennünket, csak az idősebbek tegeztek.) Akik nem tudtak semmiről, igen csodálkozva nézték, hogy ennyicskével úsztam meg a dolgot, s a nagy nyilvános lehordás elmaradt. 91
