Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

pénzt. És csodák csodájára nem is sok idő múlva kaptam 10 pengőnek megfelelően 300 lejt. Ebből lett a paplanborító, meg négy pár harisnya.

A régi, elnyűtt paplanunkat magam varrtam újra, kölcsön kapott rámán. Most már úgy voltam, hogy volt is, meg nem is. Mert fekete cipőre nem jutott, új matrózruhára, meg klott köpenyre sem, de mindez nem akadályozott meg abban, hogy én pedig úgyis megyek. Útiköltségem sem volt. Ezzel pap néni segített ki, mondván, hogy majd varrók neki érte egy kelim párnát. (Azt megcsináltam még karácsonyra, sőt nagyítottam szénrajzzal egy képet is.)

Aztán elkövetkezett a nagy nap, amikor autóbuszra ülhettem. A prospektus szerint „levarrt szalmazsákot" is kellett vinni. Ezzel aztán majdnem úgy jártam, mint bolond Mihók. Maminak volt egy csíkos derékaljhuzata, erős, jó állapotban. Azt megtöltöttük szalmával, s mint a matracot szokás, árvarrtam. Nem is volt ez rossz szalmazsáknak. A sofőr felrakta az autóbusz orrára elől, mint egy nagy zászlót. (Ma nem akadna ilyen sofőr, de akkor mindenki kedvezett nekem.) Úgy vonultunk aztán hetedhét országon keresztül egész Udvarhelyig. Ha ma rágondolok... „oh, irgalom atyja, ne hagyj el"... De hát honnan tudtattam volna, hogy az a bizonyos „levarrt szalmazsák" nem úgy szokott Udvarhelyre utazni, hanem üresen, szépen összehajtogatva a bőrönd fenekén, (nekem természetesen az sem volt,) aztán 20 lejért Sándor bácsi a tornateremben megtölti, s a tulajdonosa ott helyben bevarrja. így lesz belőle „levarrt szalmazsák". Igaz, nekem 20 lejem sem lett volna már akkor. Szerencsére késő este érkeztünk, s az én sofőröm még fel is vitte nagy sebesen az emeletre. Nekem nem maradt időm a szégyenkezésre, s másoknak sem arra, hogy megcsodálhassák a „zászlós" felvonulást.

Másnap kezdődött a felvételi. Túl sokan jelentkeztünk az iskolareform után. Két év tanulóiból jöttünk össze, meg kellett hát szűrni a társaságot, s ezt úgy oldották meg, hogy a fiatalabbakat tanácsolták el „jövőre". Amint említettem, fekete cipőm nem volt, de volt egy kedvenc barnám, abban mentem felvételizni, azzal az elgondolással, ha nem sikerül, legalább a cipőm ne lássa kárát, hát előre nem festetem meg. A végén jöttünk ki a teremből. Eredmény- hirdetés még nem volt. Az ajtó mellett - kívül - ott állt a drága jó Hermin néni, későbbi osztályfőnököm, s rábólint a cipőmre:- Azt a cipőt pedig, fiam, húzd le.- Holnap befestetem - feleltem egy kicsit megszeppenve. így tudtam meg, hogy sikerült a felvételim. Másnap Sándor bácsival elküldtem festeni a cipőmet, ráment az utolsó garasom. Pénzem hát nem maradt, pedig előttem álltak még a könyvek, füzetcsomó, s ki tudná megmondani még mi minden, így évkezdéskor. Most csak egy volt a fontos: képzős lettem. Igaz, egyelőre csak olyan „árvagyerek" képzős, akivel nem jött sem papa, sem mama, akire nem várt senki az ajtó előtt izgulva, hogy hogy, s mint ment a felvételi. De volt Hermin néni figyelmeztetése, amiből rájöttem, hogy azért én is tartozom valahova.

86