Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül

Hímzett holmira nem is emlékszem, kivéve a radincás kosártakarót. Olyan volt az a radincáskosár, mint a Piroskáé, amivel elindult a nagymamához, csak jóval nagyobb, és több „mindenféle jó" fért bele. A gyermekágyas asz- szony jó szomszédai, rokonok, komaasszonyok összebeszéltek, ki melyik nap visz ebédet az ágyban fekvőnek. így hordták aztán egy hétig, tíz napig, mikor hogy, mindennap más, a finom, gyermekágyasnak való ebédet, de annyit, hogy az egész családnak jusson, mert hát a többieknek is csak kellett enni. Tyúkleves, sült, rántott csirke, piskóta, kalács, egy üvegben bor, mind csupa betegnek való finomság. De ez egyben „kölcsönkenyér" is volt, ami visszajárt, ha sor került rá. Na, ennek a kosárnak a takarója szép volt, nem is illett másra használni.

A gyapjú, pokrócnak, harisnyának21, ujjasnak való szőttest Bodokon vá- nyolták. Csergét Oltszemen nem csináltak. Ha valamelyik nagygazda mégis azt akart a szánkóra télen takarónak, akkor elvitték a gyapjút Csíkba, ott „részibe" megfonták. Ennek másféle volt még a fonása is. Festették, ványolták. Nem volt olcsó mulatság, s nem is láttam, legfeljebb három családnál ilyet.

A kendervásznat, fél-kendert (gyapot-pamuttal kevertet) tavasszal lúgzó- ba rakták, hogy fehéredjen. Egyébként a nagymosás is mindig lúgzóba került. A vastag kenderlepedőket kézzel kimosni nem lehetett volna. A nagy, káposztáshordóhoz hasonló lúgzóba benyomkodták jó tömötten a vásznat, tetejére vászonzacskóba kötött szitált fahamut, aztán ráöntötték a forró, zubogó vizet, amit leginkább nyitott katlanon, üstben forraltak. A víz lassan csurgóit le, azt cseberben felfogták, újra forralták, s néhányszor megismételték a műveletet. A kilúgozott vásznat a kútnál, vagy az Oltón kisulykolták, a kertben a fűre, a napra terítették. Tavasszal napos időben igazán szemet gyönyörködtető látvány volt a sok, hosszú sávokban kiteregetett vászon.

Ha aztán jött a mezei munka, sem az asszonyokat, sem a lányokat, de még a velem egykorúakat sem kímélték. Ekkor kezdődött csak a látástól-vakulá- sig... Azt éppen nem mondhatom, hogy a kaszálásba, aratásba, - amit szintén kaszával végeztek - is beálltak volna, de a szántás, kapálás, gyomlálás, takarás, pityókaszedés, répaegyelés, állatgondozás rájuk is tartozott, mindenből kivették a részüket, kire mikor, mi esett. A cséplésnél a polyvánál leginkább fiatal leányok dolgoztak, s mivel ezt kalákában csinálták, még csak nem is egyszer-kétszer került sor arra, hogy szívják a fullasztó port.

Eső este, szél szárította, nap sütötte őket. Azóta sem láttam nőket úgy és annyit dolgozni, mint ott. El is nyúzta szegényeket a sok munka idő előtt. Engem még húsz éves korom után is kislánynak néztek, a velem egykorúak otthon már fogatlan öregasszonyok voltak. Ezek között a nagyon korán felnőtt, érett fiatalok között én igen kényelmetlenül éreztem magam. Különben is lassan érő, lassan fejlődő voltam, mintha egy-egy korszaknál mindig egy kicsit többet időztem volna, mint más.

21 Erdélyben így nevezik a fehér posztóból varrt szűk férfinadrágot.

72