Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Bodor-internátus

megpróbált némi-nemű rendet teremteni a ládák borzalmaiban, de Mami nem jött rendszeresen, s eszébe sem jutott megnézni, hogy mit rejteget az én ládám.

Azért ételtől gyomorrontást senki nem kapott, mert a mosdót fűteni nem lehetett, északos volt és hűvös. A tél beálltával pedig olyan farkasordítóan hideg volt benne, hogy az ennivaló el nem romolhatott még a ládákban sem. Az első téli leheletre befagyott az egyetlen vízcsapunk is, ki sem engedett tavaszig. Attól kezdve délutánonként mindenki behordta a mosdóvizét másnapra. Volt az udvaron egy nagy szivattyús kút, szerencsére még befagyni sem tudott. Ősszel sokszor ittunk belőle úgy, hogy a csövét befogtuk, a csövön felül volt egy kis lyuk, azon aztán magasra fröcskölt a víz, jó nagyokat lehetett inni belőle. Egy igen hideg, fagyos délután Ferenc Eta kedvet kapott a nyári mókára, s odafagyott a nyelve. Bőgött, ordított, a nyelvéből csörgött a vér.

A kis szobában lakott a felügyelőnőnk. Elég sűrűn váltották egymást. Míg ott voltunk, éppen három volt, mind hozzám hasonló tanítónői oklevéllel. Nem sok vizet zavart egyik sem. Túlságosan nem törődtek velünk, nem akartak mindenáron nevelni bennünket - inkább férjhez mentek. Reggel ébresztett, aztán megnézte, rendben van-e a háló, meg a mosdó, utána felkísért az iskolába. Két hetes mindig maradt, mert magunk végeztük a takarítást, télen a tűzgyújtást is. Na, az nem volt valami „parádés" takarítás, amit mi csináltunk. Gyors seprés vizes seprűvel, az asztalról, lócákról portörlés és kész... Ennyiért igazán kár lett volna takarítónőt tartani, mert ennél többet az sem csinált volna. (Padlósúrolás csak a vakációkban volt, de azt nem mi végeztük.) A tüzet sem rakta volna meg jobban senki, az akkor is éppen úgy füstölt volna, mint emígy. Én ugyan tüzet nem tudtam gyújtani, de seperni igen, s a társam vállalta a tűzrakást. Ha valaki történetesen beteg lett, hát annak is felváltva vittük haza a reggelit, ebédet, vacsorát.

Egyébként az étkezés a Mikóban volt. Nem a fiúkkal egy ebédlőben, (ó, a fiúktól abban az időben nagyon óvták a lányokat!) hanem egy tantermet rendeztek be erre a célra. A reggelihez fel kellett érkezni jóval tanítás előtt. Az ebéd tanítás után, úgy egy óra körül volt. A vacsorára ismét el kellett menni, azt az egészségügyi sétával kötöttük össze. Ilyenkor ismét csak felügyelőnőnk kísért el és vissza. De mert vagy a szülei laktak a városban, vagy a barátnője, az irány vacsora után mindig ugyanaz volt. Ő bement, mi meg a kapu előtt sorban állva, toporogva vártuk, míg bent kibeszélgetik magukat. Olyasféle volt ez a várakozás, mint amikor a fuvaros fogata vár a kocsmában időző gazdájára. S időtartamban is éppen olyan szeszélyesen meghatározhatatlan volt az egész. Ha jó idő volt, a türelmetlenségtől toporogtunk, ha hideg, akkor meg azért, mert fázott a lábunk.

A reggelit, ebédet, vacsorát cselédlányok hordták fel hozzánk a konyháról. Nyilván csak azért, nehogy találkozhassunk ilyen módon a fiúkkal. Hanem ez a koszt haláli rossz volt. Reggel kávé, tea és zupa (= a köménymagleves beceneve) váltogatták egymást. De mindenikről külön lehet beszélni. A

57