Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Nevelőfalum, Oltszem

nem is nagy eset, hogy összevesztem Bíró Jancsival. (Mihály Jancsi volt tulajdonképpen, de a bíró fia, s innen a neve.) Jancsi nagyfejű, fehér bőrű, szőke, kékszemű fiú volt. Elveresedett mérgében, és azt mondta:- Te úgy sem mész gimnáziumba, mert kódusok vagytok, de én megyek, nekünk négy ökrünk van! - Hát igen, ezek azok a legendás ökrök...

Alig vártam, hogy hazamenjek, azonnal odaálltam Mami elé:- Igaz, hogy én nem fogok gimnáziumba menni, mert szegények vagyunk? Mami akkor, mint egy felnőttel, szépen megtárgyalta velem a dolgot. Újat nemigen mondott, hiszen általában én mindenről tudtam, de más tudni valamit, és más megtudni. S nekem most egészen felnőttesen meg kellett tudni, hogy amikor idejöttünk, Mami csak ötezer lej kauciót tudott adni, a bútort felértékelő papírt csak ideiglenesen fogadták el. A fizetés nagy része minden hónapban bent marad kaució kiegészítés-képen, nekünk a százalékon kívül alig marad valami, ami még a mindennapira is alig-alig elég. S a múltkor is hiány volt... Az iskola drága dolog, egy-egy gyerek a kollégiumban bele kerül ezer lejbe is havonta.

Olyan borzasztó volt mindezt most így egyszerre megtudni, és világosan érteni. Egy világ omlott össze bennem, s ettől kezdve nem is voltam az a gyerek, aki addig. Elbújtam ide-oda, hogy senki ne lásson, és sírdogáltam magamban.

De ha egy gyerek nagyon szomorú, azt talán még a felnőttek is észreveszik. Mert egy nap azt mondja Ilka néni Maminak:- Te Erzsiké, ez a leánka olyan ügyesen f esteget. Nekem van Szentgyörgyön egy barátném, annak a híres festőnek, Gyárfás Jenőnek a felesége. Elmegyek hozzá, beszélek vele, hátha felfogadná olyan kisinas-félének. Mosogatná az ecseteket, s talán tanulgatna közben valamit. - El is ment, csakhogy a festők már akkor nem fogadtak inasokat, főleg Gyárfás Jenő nem. Különben is, Gyárfás Jenő már rég visszavonult sepsiszentgyörgyi remete-magányába, s csak önmagával s a képeivel viaskodott. Ilka néni maga is borzalommal nézett néhány felhasított, fal fele fordított képet, amit a felesége mutatott meg, amíg Gyárfás Jenő a kertben matatgatott. Nem lettem hát Gyárfás Jenő „kisinasa", pedig talán nem is lett volna olyan utolsó dolog, s életrajz írói még hasznomat is vehetnék most. Azt, hogy az apámnak unokatestvére volt, csak egészen későn tudtam meg.

Maradt hát továbbra is a nagy lelki bánat. Ősszel, amikor megindultak Szentgyörgy felé a „diákos szekerek", én elbújtam a kert egy láthatatlan zugába, ott lestem utánuk sóvárgással és könnyes szemmel. Mert úgy volt, hogy ilyenkor felrakták először a szekérre a búzás zsákokat, azután meg a diáksapkás gyereket és a katonaládát, és elindultak a Mikóba. A gabonapiac az iskola kapuja előtt húzódott. Ott a zsákok kiürültek, s néhány lépés volt csupán belül kerülni a kapun. Hogy aztán ami otthon maradt, elég volt-e egész esztendőre, vagy sem, azt akkor nem kérdezték. Hiszen puliszka csak akadt, s az

51