Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál

véglegesen Romániáé marad, s az a hír járta, hogyha minden újra megváltozik, a lepecsételt pénz értékét veszti. Aztán az történt, hogy a lepecsételetlen vesztette értékét, s ott tartottunk, hogy van pénzünk, de még sincs.

De egyéb sem. Nem volt télire tüzelőnk, nekem, meg Zoltinak cipőnk. A cipő nem okozott különösebb bánatot. Már nem szerettem iskolába járni. Tanító nénitől féltem. Hiába tanultam meg, s tudtam mindent, a felelés legtöbbször félre sikerült. A nyelvtan szabályt tízszer kiabáltatta a fülembe Papp Bös- kével, a kedvencével, tizedjére már meg sem mukkantam. Az ilyenek miatt a nagyobb gyerekek is rám kaptak, Bánó Irma, aki szintén amerikás gyerek volt, csak úgy odaszólt a velem játszóknak- Miért magázzátok, hiszen csak egy bitang... Olyan szerencsétlenül álltam ott, hogy nyilván megsajnált Kicsi Rózsi, amikor visszaszólt.- De úri bitang... Bitangnak lenni egyformán rossz, akár úri, akár nem úri valaki, de Rózsi védelme egy életre szóló hálát ébresztett bennem. A csúfol- kodást persze nem zárta le, hol itt, hol ott hallani kellett: bitang. Most aztán cipő híján lehetett mesét olvasni akár napszámra is, és senki nem mondta: bitang. Csakhogy beköszöntött a tél, s az a kis tűz, amin Mami megfőzte az ebédet, nem sokáig segített. Meg aztán Mami egyre többet járt el hazulról, és mi egyre többet fázlódtunk. Még az esték voltak valahogy elviselhetőbbek. Lefeküdtünk korán, s Mami hozzákezdett hangosan olvasni. Sorra kerültek Jókai kisebb regényei, elbeszélései: Az egyhuszasos leány, Petki Farkas leányai, A kétszarvú ember, Fekete vér; Mikszáthtól Prakovszi, Szent Péter esernyője, Tót atyafiak, Jó palócok. Én nagyon szerettem és élveztem, mert a magam meséit úgyis mindig rövidnek találtam, s ezek jó hosszúak voltak. De aztán Pista bácsi, a Rózsa néni örökké zsörtölődő ura is rákapott, s már az elején megnyílt az ajtó, s ők is hallgatták, és olyankor cserébe egy kis meleg is jött át hozzánk.

Hosszú huza-vona után, még karácsony előtt vége lett a pernek. Mami húszezer lejt kapott - most már a lej járta. Karácsonyra mennyezetig érő karácsonyfát hozott az angyal, alatta cipők, nem is egy-egy pár, s még Rózsa néniékről sem feledkezett meg. Maminak felajánlották, hogy az óvodát megnyitják ismét, vegye át. Ő azt mondta, inkább lenne fogadósné, mintsem felesküdjék a román államra. Először csak gőgből mondta, mert Mami szerette a nagy szavakat, de aztán egyre az a fogadó motoszkált a fejében, a repatriálás meg szóba sem került, csak úgy szépen elfelejtődött.

Addig-addig játszott a gondolattal - talán egy kis borstörés is volt ez az apám orra alá - hogy egyszer fogta-kapta magát, s kivette a falusi fogadót bérbe. Ripsz-ropsz ment az egész. Hajnalonként már ott volt, takarított, patkányt irtott, rendezkedett. Nem telt bele egy hét sem, már árult is. Pénze ismét volt, ha befekteti, még szaporodik is.

Egy idő után felfedezte, hogy valaki rendszeresen dézsmálja. Pénz, dohány, cigaretta, sör tűnt el, minden különösebb nyom nélkül. A házigazda fiára gyanakodott. Az ivó mögötti üres szobának feléjük eső részén volt csak

41