Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál

egy kulcsra zárt ajtó. Más megoldás nem volt, oda kellett költözni. Tavasszal már ott is laktunk mindenestől.

Mami nagyon aktív volt, tele mindenféle új ötletekkel, meg aztán a refrénként visszatérő mondását is igazolni akarta: „Megélek én a jég hátán is..." Egy vasárnap felpakolt minket a Misi bá - a volt cigány dinnyésünk - egylo- vas szekerére, mondván, hogy egy ilyen gebe-húzta szekérre a kutya sem fog ránézni, s elmentünk Mező-Panitba dohányért. Egész szalmazsákot töltöttek meg gyönyörű, világossárga, illatos dohánykötegekkel. Mi a tetejébe telepedtünk, s indultunk vissza. Csakhogy Misi bá, vén tökéletlen cigány lévén, eltévesztette visszafele az utat, s éjfél is lehetett, mikor egyik faluban a Maros kompjához értünk. A révész egy kis borravaló fejében gyorsan mozgott, s közben elmesélte, hogy legalább tíz óráig lestek itt bennünket a csendőrök, de látva, hogy nem jövünk, megunták a várakozást, bementek a faluba, most is ott vannak még. Mi meg minden baj nélkül értünk haza. A dohány egy része Vásárhelyen talált gazdára, más része finoman megvágatva itthon.

Adódott aztán egyéb ilyen hasznot hozó dolog is. Egy fiatal suhanc, akinek szülei a Róza szüleivel vándoroltak ki Amerikába, sokszor kunyerált hitelt Mamitól azzal, hogy majd megadja. Mami erre azt mondta, természetben is lehet fizetni, mondjuk füstölt sonkával... Aztán egy hajnalban megérkezett két malomkeréknyi sonka, másnap megint kettő. Ez is Vásárhelyre vándorolt a sörös ládák alján. Csak majd úgy két hét múlva kelt híre a faluban, hogy az intézőéknél betörők jártak, s négy sonkát vittek el a kamrából. Addig észre sem vették! De hol volt már akkor a tavalyi hó, és főleg, hol az a csendőr, aki csak a nyomára is akadhatott volna a sonkáknak.

A hírre Maminak mindössze annyi megjegyzése volt: onnan lopnak, ahol van. S ott nyilvánvalóan sok van, annyi, hogy még maguk sem tudják menynyi... így lassan megtanultam, hogy Mamit soha semmiről ne faggassam, mert bár nem volt hazudozó természet, az ő igazsága valami egészen egyéni, testreszabott igazság volt, ami néha nem egyezett azzal, amit egyetemes emberi igazságnak neveznek.

Az iskolai vizsgára új cipőt, szép fehér fodros ruhát, szalagot kaptam. Most azonban nem vártam olyan szívrepesve, mint eddig. Nem voltam már kitűnő tanuló, de még más bánatom is volt. Tanító néni versenyt hirdetett a gyerekek között: a szolgabíró úr vizsgakor mindenkinek annyi lejt ad, ahány Petőfi verset megtanul addig. Nekem nem volt szabad verset tanulni, nem volt szabad versenyezni, Mami megtiltotta.

A vizsgára apám nem jött el, tudta, hogy Mami ott lesz, hát mást küldött maga helyett. De ott volt a falu minden számottevő embere, még az István gróf felesége is. Hosszú padok voltak, hatan ültünk egyben. Annyi szorongás, riadalom volt bennem, amennyi még soha. A fejem is viszketett, szinte elviselhetetlenül, s alig-alig mertem hátratett kezemet időnként előhúzni, hogy óvatosan megvakarjam, ha már nem bírtam. Hazafelé menet Mami irtó csúnyán nézett rám:

42