Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - Ismét „otthon"
és ha lenne olyan idő, mikor a Kásahegyet nagyon nagynak találnám, akkor bátorít egy kicsit. Most még, és remélem mindig, jó étvágyam, fogam és kitartásom van, s lesz hozzá, de segítsen Maga is elfogyasztani a túlsó oldalon. Én eddig a fejemet soha nem lógattam, viszont eddig csak a magam számára harcoltam, amennyiben kellett, de 1938. augusztus 3. óta már Magáért is felelős vagyok némileg. Tehát egy nagy kérés ezután, hogy az idő minél hamarabb eljöjjön, kicsi Gabi, kezdje meg a takarékosságot, amiről az előbb írt. De ne az egészsége és szükséges szórakozása, az élet elsőrangú feltételei rovására, csak úgy, ahogy én teszem, okosan. Elárulok egy nagy titkot, adósságom ma már egy fillérem sincs, sőt a takarékban van 110 Pengőm. Nagy betűvel, mert szerfelett nagyra becsülöm és tisztelem ezeket a Pengőket. Ez viszont azt jelenti, hogy jövőre, még akkor is, ha öregasszonyok hullanak az égből, egy hónapot Magánál lehet tölteni. Tehát ígéret a Maga parancsára!!! (...) A továbbiakban némi rendet szeretnék teremteni a levelezésünkben. Nem akarom, hogy miattam többször megázzon, mert hiszen adósom valamivel, és én az egészséges, mosolygós, szép Gabikát akarom látni. Tehát én írok Magának minden elsején és tizenötödikén, akár kapok levelet, akár nem. Maga válaszol néhány nap múlva. Most a posta nagyon hosszadalmas (...) Kicsi Gabi, én gondolok Magára reggel, délben és este, sőt sötét éjszaka, amikor mindenki alszik, s nekem vigyázni kell rájok. Én nem kérek Magától ilyen sokat, csak azt, hogy szépen imádkozzék este értem, a Magáét bizonyosan meghallgatják odafent. Legyen mindig mosolygós, homlokát ne ráncolja, és kedves mosolyából maradjon nekem is valami. Ezek után is maradok Magának, mint zordon zsarnoknak megkötözött rabja: Pista A végére érve újra kezdtem, majd harmadszor is... s valami jó békesség áradt szét bennem. Hát igen... az a bizonyos Kásahegy... Enélkül talán nem is volna jó, már nem is volna jó semmi... s ami mégis, magától, váratlanul, csak úgy titkon óhajtva, vagy még óhajtani sem merve jön, az az ingyen ajándék, mindenre a ráadás, „kegyelemből hit által," az a legcsodálatosabb, legigazibb csoda, az az aranykrajcárka... amit csak kapni lehet, akarni, kiérdemelni, megszerezni, megdolgozni érte nem, de annál inkább félteni, megőrizni és titkon titkolni kell... Szemem az ágyam fölötti kalotaszegi faragott fali táblácskámra esett: „Légy hiv mindhalálig" (Jel. 2:10) 260
