Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

IV. Magyarország - Ismét „otthon"

Csak a levelekben éltem. Veresegyházát nem szerettem, csak a gyerekeket. A sár majd elnyelt, befolyt a hócipőm szárán, meg is fáztam. Cipőt nem tudtam venni, a régit foltoztattam meg. De nem is lett volna hol, az autóbusz télen nem járt. A kékesi úri társaság mindig kétségbe ejtett, annál jobban, minél inkább igényt tartottak rám. De a levelezésből éppen ez kimaradt, mert saj- náltatni nem akartam magam. A kötelező látogatásokat halogattam, a vizsgát hozva fel oknak. A patikusékhoz el kellett mennem. Fura népség, úgy látszik, a Mezőségen ez is egy külön típust alkot. A kövér patikusné már a második ottlétem alkalmával kipuhatolózta, hogy van-e hozományom? Nagyon ügyetlenül csinálta, kedvem lett volna segíteni neki, de féltem, hogy elnevetem magam. Karácsonykor is náluk voltam ebéden. Nem szívesen mentem, nem szerettem őket, de Kékesen nem lehetett el nem fogadni a meghívást. A gyógyszerész tudomást szerzett arról, hogy nekem már van valakim, egyebet sem tett, csak a „szívkirályról" érdeklődött. Olyan ostoba módon tette, hogy bosszantott. Közben, ahogy nézett, valósággal levetkeztetett. Az ő révén Kékesen már mindenki tudta, hogy a veresegyházi tanítónő „menyasszony". Bizonyára nem is sejtette, hogy férfihoz nem illő pletykálkodásával milyen jó szolgálatot tett nekem. Részben, mert a lányok nem voltak rám féltékenyek, részben pedig az alkalmatlankodóktól megmentett.

Vagy két hónap múlva náluk voltunk, a mi papunk felesége, meg a húga is. Mikor búcsúzásra nyújtottam a kezem, a gyógyszerész - a hitvány - a felesége háta megett, (elég nagy volt, jól eltakart,) meg akart csókolni. Szerencsére

Kalotaszegi tábla

261