Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
akkorra már elfelejtettem, hogy mi kellett volna: gyufa, paprika? Vagy talán élesztő? Én ott álltam megszégyenülten, pedig odamenet egész úton azt motyogtam magamban. Hiszen már a Népháznál vagyunk... Ez is kisebb lett, mint volt. Pedig elfért benne a jegyzői iroda, a szövetkezeti bolt, a román iskola, meg a kultúrterem... Hol van hát az a ház, ahol születtem? Talán visszafelé ráakadok. Itt meg a régi iskola a sarkon. Azért vágytam már hat éves korom előtt ide, hogy én is elénekelhessem: „Fel-fel vitézek a csatára..." Különösen az a rész, hogy „mennydörög az ágyú, csattog a kard" volt gyönyörű, s valósággal belebor- zongtam, amikor hallottam. Aztán az a drága kékszemű tanító bácsim... Antal Árpádnak hívták, és május elsején, amikor kirándulni mentünk az erdőre, hogy a madarak-fák napját ünnepeljük, ölbe vett, mert olyan picike voltam. Ő maradt örökre az egyetlen... Ez meg a templom. Hát persze, hogy sokkal, de sokkal nagyobb volt ez is, na meg a cinterem is... Hogyan is fért el ennek a bejáratára az az óriási és csodálatos díszkapu, amit zöld lombokból, meg színes papírszalagokból építettek a püspök érkezésének örömére? Mert egyszer püspökjárás is volt, abban az évben a püspök maga bérmálta meg a gyerekeket. Én is beálltam a sorba. A püspök már éppen hozzám ért, amikor a szomszéd néni megszólalt: a kislány református. De azért én is kaptam egy szép képet és egy püspöki simogatást, s még csak csúnyán sem nézett rám a püspök úr. Mert bizony akadtak néhányan, akik csúnyán néztek rám. Hogy kik? Hát hogy is mondjam... Akik megszólták Mamit4, nem azért, mert református volt, hanem mert szerintük nem volt eléggé „erkölcsös"... Például a tanító néni is. Tudtam, hogy emiatt nem szeretett, sőt egyenesen kínozott. Igen, ez a szó illik ide: kínozott. Jól számoltam és szépen rajzoltam, s mégis megszégyenített, a nagy fiúk közé ültetett, hogy azok tanítsanak meg pontosan erre a két kedvenc tárgyamra. S a gyerekek is tudták, hogy örömet szereznek neki, ha árulkodnak rám: „Kisasszony; kisasszony, Babi a reggeli misén cukrot szopogatott" Pedig én már a misén nem szopogattam a cukrot, mert csak egy szem volt az egész, s azt a templom ajtóban ijedtemben lenyeltem. Hogyhogy ijedtemben? Hát már a templom ajtóban megijedtem a gondolatától is annak, hogy mi lesz, ha meglátják... De hát mit tehettem, hiszen még meg sem voltam keresztelve. Tanultam a többiekkel a katekizmust, amit elég nehéz volt bemagolni, és tanultam a 4 „Mami” - ezt az elnevezést soha nem hallottam. Nagyanyámat anyám és testvérei „anyu”-nak szólították. A nevek egyébként úgy látszik, a családi használatban is változtak. A szövegben sokszor előfordul Lala, Ziza, Zsolti, de ezeket anyám több-kevesebb rendszerességgel javította, ezért én az Iza, Lajos és Zolti neveket írtam. A „Mami” elnevezés mögött más indítékot gyanítok. Gyerekkoromban anyám panaszáradata nyomán nagyanyámat bármire képes gonosz banyának képzeltem, olyanfélének, mint a Jancsi és Juliska vasorrú bábája. A névcsere talán segítette, hogy elsődleges indulatait félretéve távolságtartóbban, tárgyi- lagosabban ítélje meg a kapcsolatukat. Itt sokkal kíméletesebb vele szemben, mint az elbeszéléseiben volt. Ezt erősíti meg a Móricz idézet is. (Lásd 22. oldal) 14
