Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
II. A felnőttkor küszöbén - Egy év Valenii de Muntéban
Ghiocelnek Ungureanu (Magyar, Magyari) volt a családneve. Iorga előttünk nem nyilatkozott ezzel kapcsolatban, de bizonyára magyar eredetűnek tartotta... Iorga valójában szerette a magyarokat. Azt hiszem, erre az állításomra sokan visszakérdeznének: Az a magyarfaló? De talán épp azért „falta" a magyarokat, mert szerette? Annyira, hogy a magyarokat is magukénak akarta tudni? A felesége magyar egyetemet végzett Kolozsváron, magyar műveltségű erdélyi volt. A cselédei, a szakácsnő, a szobalány mind-mind magyarul beszélő erdélyi románok voltak. A sofőrjét Farkasnak hívták, s az „Elena" bentlakó gondozója is erdélyi...- Fitica - szólal meg ismét Ghiocel - te már felkeltél? Fitica (Sofia-Sofita- Fita-Fitica-Zsófia) valóban felkelt. Már ki is van festve. Szépen festi magát, külön érzéke van hozzá. Egy hétig vizsgálgattam, amíg meggyőződtem, hogy nem természetadta az arcszíne. Ő is különbözetire készül, de nem túl nagy szorgalommal. Sokat álmodozik. Tanított is már, s most fizetéses tanulmányi szabadságon van. Itt csak féldíjat fizet, a másik felét elkérvényezte. Tulajdonképpen a társaság jó része ingyenes, néhányan féldíjasok, teljes díjas egy sincs. Fia kérik, Iorga még azt a fél díjat is elengedi, végleg, vagy időszakosan. Ő már ilyen. Egy suszter bérlője nem tudta fizetni az üzletbért, elküldte hát a cselédeket, hogy vegyenek érte cipőt maguknak. Fitica is nagylelkű néha, küld a szüleinek egy-egy kis pénzt, de legtöbbször elvásárolja, amije van. Nem itt, Ploje§ten. Előző nap is ott járt, cipőt, kalapot, kesztyűt vett, most azt próbálgatja. Illetve csak próbálgatná, ha menne. De nem megy, sehogy sem megy. A cipő kicsi, a kesztyű is kicsi. Mikor vette, akkor is tudta ő jól, hogy kicsi, de mit csináljon, ha a Jóisten akkora kézzel-láb- bal áldotta meg. Levágni nem lehet belőle, hát úgy segít magán, ahogy tud. Kisebbet vesz, majd csak belegyömöszöli valahogy, gondolja. És mindig így gondolja Fitica, ám a belegyömöszkölés soha nem akar sikerülni. Most sem, s Fitica a cipővel most ismét a régi, bevált módszerhez folyamodik: a szép kígyóbőr cipőbe vizet tölt, aztán recseg-ropog hol a cipő, hol a lába, de végül beleszuszakolja. Na nem egészen, a sarkából valamennyi kimarad, de az már nem számít. A naponkénti ismétlés eredményeképpen végül is a cipő enged, a kérge hátramegy, a sarka előre. Az eredménnyel Fitica elégedett, mert van új cipője, és kerek két számmal kisebb, mint a lába. Hogy a „kígyóbőr" is némiképpen levedlett róla, az már nem számít. A kesztyű már nem hagyja magát, vele nem lehet ilyen könnyen elbánni. Az is két számmal kisebb, de Fitica húzza-húzza, míg a szép glaszébőr ketté nem reped a tenyerén. Akkor aztán megvetően nézi: kétszázötven lej volt, és nem tartott egy napot sem... Nincs mit tenni, összevarrja, s megpróbálja eladni. Fel is ajánlotta nekem, hogy hitelbe is ideadja. Hogy az üzlet sehogy sem ment, azzal nyugtatta maghát, hogy majd elküldi a húgának... A másik, szintén kétágyas szobából kacagás hallatszik. Biztosan doamna Ilcenko mondott valami disznóságot Maricelnek. Ebben utolérhetetlen. Doamna Ilcenko azért van itt, mert orosz urát távolabb helyezték tőle, ketten 141
