Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
Bár ő is az öreg kollégiumban lakott, nem illeszkedett bele az intézeti életbe. Mindenféle csúnya história keringett róla, hogy igen, milyen szent képmutató itten, de odahaza késsel kergeti a feleségét, és úgy üvöltözi: „megöllek... megöllek..." Meg hogy mielőtt állást kapott volna, valami gazdag jószágigazgatónál volt házi nevelő. Ott összeszűrte a levet a gyereklánnyal, s azt kellett feleségül vennie. Most velük laknak a felesége kis öreg szülei is, akiket éppen úgy dugdos, mint az asszonyt. Aki mellesleg mindig állapotos. Most három kislányuk van, az első fiúcska 2 éves korában meghalt... Hogy ebből mennyi volt igaz, mennyi a mese, sohasem kutattuk. Sima modora mellett hamar begurult, és sokszor igazságtalanul gorombította le egyik-másikunkat. Ebből egyszer nekem is kijutott. Akkor éppen földrajzot és pedagógiát tanított nekünk. Előző héten mindkettőből dolgozatot írtunk. A dolgozatokat gyakran az osztályban javította, vagy a következő órán egyenként mindenkivel megbeszélte. Ez esetben a földrajzot javította órán, s az osztálynak csendben kellett volna ülni ezalatt. Hát csend éppen nem volt, jómagam pedig, mivel az első padban mást éppen nem lehetett tenni, egy kicsit idegesen a karórámat babráltam, ami szokásom volt. A tanár úr néha felnézett, tollával megkopogtatta az asztalt, aztán folytatta a munkáját. Egyszer hosszasabban nézett fel, észrevettem én is, de mivel rám semmi nem vonatkozhatott a lárma okából, nem reagáltam. Aztán egy ökölcsapás az asztalra, felugrott: „maga - maga" - ordította, s olyan csúnyán lehordott, ahogy még soha senki. Voltam képmutató, hazug, minden, ami csak eszébe jutott. Két nap múlva a pedagógia dolgozatokra került a sor. Szabad téma volt: „Hogyan képzelem magam, mint tanítónőt?" Ezt már javítva hozta be. Alig, hogy kényelembe helyezte magát a katedránál, máris rákezdett egy áhítatos dicséretre: „Kedves lányok, van a dolgozatok között egyetlen egy, olyan, hogy írója majd egyszer tollával fogja megkeresni a kenyerét, és becsületes kenyerét." - és aztán jött a dicséretből annyi, amennyi csak jöhetett. S ennek a csoda-dolgozatnak én voltam a szerzője. Máskor talán boldog lettem volna, de így, a két nap előttivel olyan megdöbbentő és borzalmas volt számomra, hogy kitört belőlem a zokogás. De az, a megállapítás, hogy nem szerettük, tényleg nem az én egyéni érzelmemből táplálkozott, annak illusztrálására el kell mondanom, hogy a 40 éves találkozónkra senkinek sem jutott eszébe meghívni, pedig Lévai tanár úr akkor még élt. A 45-ös találkozón csupán egyetlen „lány" Mirtse Olgi vállalkozott nagy kegyesen arra, hogy „na, viszem én, a sírjára szánt közös csokrot". *** Adorjánná, Margit néni akkor lett pedagógia tanárunk, amikor már hospitál- ni jártunk a tanításokra. Pszichológiát is tanított. Rettentő okos tanárnő volt, még azt sem róttuk fel neki, ha rakott szoknyáját fordítva vette fel. A férje is tanár volt, de Margit néni csak azért ment hozzá feleségül, hogy legyen neki egy fia, akit Manassénak fog nevezni: Adorján Manassé legyen Jókai után. Amikor aztán Manassénak sikerült megszületni, Margit néni sürgősen elvált 108
