Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
Ez az ősz szebb volt valamennyi eddiginél. Szebb volt Udvarhely, mint tavaly, édesebb a kökény, amit a Budvárra vezető sétáink alkalmával szedegettem az útfélen. Mami azonban többet sírt, többet panaszkodott, mint valaha. Nyilván azt hitte, hogy most már engem az apám pénzel. Pedig én soha nem kértem pénzt az apámtól, és nem is nagyon kaptam. Óraadásból volt annyim, amennyi kellett, s időnként abból küldtem Maminak levélben egy-egy százast, amiről senki nem tudott, főleg az apám nem. Legalábbis itt nem tudták, mert otthon, a boltban eldicsekedett vele, hogy én küldtem. Majd karácsonyra kaptam megint 500 lejt, de azt már otthon, és nem az iskolában. Karácsonykor már ismét új otthon várt. A csendőrök végleg megtelepedtek a faluban, így a faluvégi házban a két üres helyiség már kevésnek bizonyult. A fakitermelő román család visszaköltözött a Regátba, de a ház végében még mindig ott lakott a Zathureczky kocsisa, akit most már szintén el kellett onnan költöztetni. De hová? Hát a kicsi házba, ahol mi laktunk. Azt a raktárból kellett szoba-konyhává alakítani. Nekünk kellett hát tovább állni. A falu közepén lakott Kisgyörgy Sámuelné maga, egy tornácos, két szoba-pitvaros házban. Mami addig járt a nyakára, míg Márisné kiadta nekünk az első szobáját, azt úgy sem lakta, bútora sem nagyon volt benne, köny- nyen ki lehetett üríteni. Olyasmi volt ez, mint annak idején Szentpálon Rózsa néniéknél. Talán éppen az emlékek tették, hogy itt nem éreztem annyira idegenül magam. Otthonosabb, melegebb volt. Máris néni egy kicsit emlékeztetett is Rózsa nénire. De egészen kicsit, talán csak annyiban, hogy neki sem volt egy foga sem, s hogy fonás közben éppen úgy huzigálta, igazgatta a szájával a kenderszöszt, mint Rózsa néni. Egyébként, míg Rózsa néninek egy falura való nyelve volt, Márisnéról még az egyről sem lehetett biztosat tudni. A Czintos Béláné három éves Rózsikája egyszer megállt szemben vele, nézte, nézte, s végül csak megkérdezte: „Márisné, magának nyelve van-e?" Hát volt, s tudott is néha szép csendesen, szinte csak magának panaszkodni az életre. Mindig feketében, mint egy jó öreg varjú. Kis étkű, semmivel élő öregasszony volt. Kevéske ebédjét észrevétlenül főzte, s fejcsóválva nézte, még meg is számolta, hogy Mami karácsonyig 18 kövér kacsát vágott le, s evett meg. A 18 kacsa zsírja üvegekbe szűrve ott sorakozott a szekrény tetején télire. Disznót pótolt... Márisnénak volt ura, fia, mindkettő a háborúban maradt. Volt két asz- szony-lánya, mindkettő meghalt tüdőbajban. Szentgyörgyön a dohánygyárban dolgoztak, ott kapták a dohányportól. Oltszemen nem volt ismeretes a tüdőbaj, aki otthon maradt, nem is kapta meg. Márisnénak két lányától maradt két unokája. Az egyik, Ágnes, már nagylány volt, néhány éve haza is jött lakni - nem sok örömére a nagyanyjának. Kicsit dilinós volt, futott a legények után, s a fonóban charlestont táncolt. Aztán csak nem tetszett neki a falu, úgy eltűnt, ahogy jött. A kisebbik lányának a leánykája, Rózsika kicsi volt még, iskolába sem járt. Ők Felszegen laktak, az apja még fiatal ember volt, újra nősült. S bár 100
