Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
Egyre többet gondoltam az apámra... ha írnék neki... de mit írnék, mit írhatnék? Szeretném, ha megértené, hogy nem a szegénység, nem a nyomorúság kergetett hozzá, hogy nekem valami más kéne tőle, az kéne, hogy legyen apám. Azt is éreztem, hogy én pénzt soha nem kérhetnék tőle, hiszen annak idején az anyámat kifizette - megfizette - tartozása nincs velünk szemben - anyagi tartozása nincs - de nekem lelkiek kellenek... De hogy írjak? Miért írjak? Mit írjak? Hogy lehetne az egészhez hozzá kezdeni? Talán lehetne valami ajándékfélét kérni, amit szeretnék, s amivel engem ő megajándékozhatna? Nem tudom, hogy, de ez a gondolat egyre jobban kezdett tetszeni nekem, hiszen végső soron mégis csak anyagiak voltak a vágyaim, de mind jobban akartam. Kitéptem hát egy eléggé üresen maradt szótárfüzetemből egy dupla lapot, s a Mami által tintaceruzából készített lila tintával hozzáfogtam első levelemhez. Nehéz volt, nagyon nehéz, míg végül kiizzadtam, hiszen még a megszólítást sem tudtam elképzelni. Aztán csak megszületett egy igen ügyefogyott, ostoba kis levélke: „Kedves Apám..." S akkor mindjárt kértem is benne egy korcsolyát cipővel, egy fényképezőgépet, meg egy fürdőruhát, mert azt, hogy visszamenni az intézetbe megint nincs pénzem, megírni ugyebár mégsem illik. Elküldtem nagy titokban, aztán lestem a postást naponként. Milyen furcsa, ma sem tudok akkori magamra szánakozás nélkül gondolni. És nem is nagyon sokára, megérkezett a várva-várt, csodákat ígérő válasz... Pedig nem is volt benne szó semmiről, amiket kértem, csupán annyi, hogy feltett 1000 lejt a számomra, és majd bővebben ír egy másik levélben. Az ezer lejről akár meg is feledkeztem volna, csak az ígéret, a levél hallelujázott bennem! Mikor aztán a pénz is megérkezett, akkor már be kellett Maminak is vallani valamit a dologról. Nem haragudott, nem kárpált, inkább örvendett neki, és mindjárt meg is terveztük, hogy mi legyen hát abból, ami az útiköltségen túl megmarad. A korcsolya csak bennem motoszkált, arra nagyon vágytam de mivel mindenre nem telt ebből, hát csak a ruhánál, cipőnél maradtunk. Meleg szoknyát, blúzt, kiskabátot, sálat, jégzoknit, magas szárú cipőt szereztünk be. Korcsolya majd télre hátha kerül... A visszamenetel nem okozott gondot, még füzetekre is maradt a pénzből. De számomra ez mind olyan másodrendű dolog maradt, a fő az volt, hogy írt az apám, hogy nagyon kedves, szép leveleket írt. Kis madarának, Pitypalatty- nak nevezett... s nagyon-nagyon boldog volt, hogy megtalált, s nagyon-na- gyon szeretett - s én is nagyon-nagyon boldog voltam. Az égvilágon mindenről lehetett szót váltani az én aranyos-drága apukámmal. De szép leveleket is írt! Mennyi féltő gonddal nevelgetett bennük! Milyen jó volt, hogy nem vagyok már olyan árva veréb, hogy valaki törődik velem, gondol rám, valakinek fontos, hogy vagyok. 99
